Az öngyilkos

I.

"Kezdet nélkül nincs vég, és vég nélkül nincsen kezdet."

Ezt még apám tanította nekem, mielőtt elhalálozott. Tudod a vicces az, hogy ez az egyetlen dolog amire megtanított. Nem nagyon firtatta az élet értelmét. Apám nem hitt a túlvilágban, csakis a valóvilágban. Hitt abban, hogy egyszer meghal és megszűnik létezni. A mottója mindig az volt, hogy éld az életed a maximumig. Legyen az életed minden pillanata az életed csúcspontja, mert sohasem voltál közelebb a halálhoz, mint most, ebben a pillanatban. Az emberek szerint nem volt bölcs. Az élethez viszonyult képe nem volt világhírű, szavai nem voltak egy összetett tudósé, de az apám volt. Tudod néha, csak néha eszembe jut, az a szerény élettel teli mosolya. Eszembe jut, ahogyan anyával a konyhában táncolnak, vagy ahogyan kint ülünk a párkányon és kedvesen elbeszélgetünk normális dolgokról, mint például hogy megy a suli. Viszont én már soha többet nem beszélgethetek vele élőben, nem mondhatom el neki, hogy milyen unalmas a suli, vagy hogy mennyire utálom. Nem mondhatom el neki, hogy milyen szép az új lány, vagy hogy a haverjaim már megint mekkora baromságot csináltak. Nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem.

-Nem mondhatom el neki, hogy mennyire hiányzik....-mondtam magamnak. Magasan voltam, hideg szél csapta meg az arcomat. Annak a lakásnak a tetején álltam, amiben éltünk.

Kijövök ide, minden nap. Inkább rázzon ki a hideg, mint hogy egyedül üljek a szobámban. Miután apukám a sírba borult, anyukám eltolt magától és egész nap dolgozik. Vannak napok, amikor haza sem jön. Egész éjszakákat húz le egymás után. Beleszívtam az olcsó cigimbe. A hajamat fújta a maró szél, hunyorítottam a felkelő nap miatt. Ma én sem aludtam. Szemeim alatt táskák lapultak meg, sötét kékek voltak a fáradságtól. Beleszívtam mégegyet.

-De jól esne most egy sör.-beszéltem megint magamhoz. Napi szokásommá vált, hogy magamhoz beszélek. Úgysincs kihez pofáznom. Apám eltűnt, én pedig behúzódtam a kis kalitkámba. A barátaim mint kiderült nem is igazán voltak a barátaim, a barátnőm pedig tegnap csalt meg. Ezt egy videó által tudtam meg, amit a részeg osztálytársaim küldtek az osztálycsoportba.

*ping*

Igaza van, nem tervezek soha többet visszaírni. Sőt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy megpróbáltam segítségért kiáltani.

Elnyomtam a cigim a betonon, és belebámultam az égbe. Hát igen az a sör most sokat segítene. Nem mintha lenne alkalom, hogy mégegyszer megigyak egy sört.

Kinyitottam a cigisdobozt. Üres volt.-Aaaaaah..... ez volt az utolsó cigim.- ezt egy nagy sóhaj követte, ami egybevált a széllel.

Nagy levegőt vettem, felnéztem az égre, ami tiszta volt mint a víz. Milyen szép nap ez a mai. Hirtelen eszembe jutott, hogy apa is milyen sokat nézte az eget.

-haha... Hát igen.... apaa...... mindig azt mondta, hogy az ég a Nap és a Hold a legszebb látványosság ezen a Földön. -magyaráztam magamnak. Megint sóhajtottam egyet. Kezeimmel befedtem az arcomat majd azt mondtam:- Kezdek megőrülni.

Lassan felkászálódtam ülő pozíciómból és csak néztem a várost. Reggel, ilyen korán a legszebb. Mert nem is csendes, de nem is zajos. Innen látni, ahogyan a felnőttek fáradtan sétálnak az utcákon a munkájukra sietve. Valakik most jöttek haza az éjszakai szakból. Itt-ott egy-két kocsi halad el a piros, sárga, zöld lámpákkal megvilágított utakon. Néhol megállnak, néhol elhaladnak. Kis, nagy iskolások rohannak az óráikra. Szaladnak és sétálnak. Szedik a lábaikat lihegve. Vannak akik lusta üzemmódban, nyugodtan és szép lassan haladnak, szemet se hunynak a világra. Nem is csendes, de nem is zajos. Én pedig itt állok, ennek a csodának a közepén mint egy féleszű. Azon tűnődöm, hogy az esés mennyire fog fájni. Néha azon is elgondolkozom, hogy mi lesz utána. Ma viszont nem félek. Csak a szabadságot látom a lentiek minden mozgásában. Ahogyan nézek le, ahogyan nézem az embereket, hirtelen eszembe jut anyám szavai.

"-Anthony nézd az eget. Azt mondják, hogy minden csillag egy embert jelképez. Amikor egy gyerek megszületik, egy új csillag kerül az égre.-kacagott fel.

-És mivan ha valaki meghal?-kérdezten lágy, szomorú gyerek hangon.

-Akkor az a csillag kihuny és nem lesz többé."

"Nem lesz többé". Ismétlődött meg a fejemben. Megijesztett. Ez a borzongás nem tartott sokáig és újra a nyugalom vette át rajtam az uralmat. Ma volt először, hogy nem nyomasztott el a félelem. Most csupán a hideg szél miatt rázkódtam meg. Ó hogy én hányszor álltam itt, a párkány szélén.

-Ha tudnák, hogy én hányszor próbáltam erőt venni magamon,-álltam meg.

"Ahhoz hogy leugorjak." fejeztem be a mondatot a fejemben, mint utolsó szavaimat. Mindig is azon ábrándoztam, hogy az ég legyen az utolsó amit látok. Legyen a deres napfelkelte az én búcsúm. Megfordultam, és most tekintetem a betont figyelte, mint egy utolsó vészjel. Aztán már zuhantam. A gravitáció húzta a testem a szabadság felé. Repültem. "De jól esett volna az a sör." mondtam magamnak még a fejemben mint egy utolsó gondolat. Ma volt, hogy elszívtam az utolsó szál cigit, és ma volt, hogy utoljára kértem segítséget. Ma gondoltam utoljára anyám kecses arcára. Most látom, utoljára a Napot. A Föld egyik legszebb természeti csodáját. Az utolsó dolog amire emlékszem, az a nagy hirtelen fájdalom a hátamban és a kezeimben.

Akkoriban még nem is volt selytésem, hogy a cselekményeim mennyire megfogják válttoztatni az életem.