◇Hailey Ross élete szó szerint tökéletes volt. Gazdag szülők, szerető bátyj, sok barát, ígéretes jövő na meg persze csodás pasi. Mi kell még egy 18 éves lánynak?
Ám hamar rá kellett jönnie, hogy az életben semmi sem tart örökké, és, hogy egyetlen tr...
Az ember néha elfelejti a tényt, hogy semmi sem magától értetődő az életben, hogy elég egyetlen egy történés és az a bizonyos, rózsaszín cukormázzal bevont lepel szertefoszlik, és nem hagy mást maga után, mint pusztítást és kínt. Én is így voltam akkoriban az élettel, tehetős szülők, csodás családi légkör, szerető bátyj, sok barát, jóképű pasi… és nem végsősorban (látszólag, mint utólag is kiderült) tökéletes, mindenki által irigyelt élet. Ugyan már, ki gondolta volna akkoriban, hogy az életem rossz irányba is fordulhat? Aznap este, mint minden szerda este összeült Rodenville két egyik legtehetősebb családja, és együtt vacsorázott. Míg az apám, Ian Ross, a Ross Inc. tulajdonosa az üzlet és a tőzsdék színes világát vitatta meg Carter Bailey-vel a Baileys üzletlánc tulajdonosával, addig anyám Linda Ross Martini-t kortyolgatott Evangeline Bailey-vel, és közben a legaktuálisabb pletykákról csacsogtak, na meg persze a közös jövőnkről Mason-nel. Ugyanis mindenki meg volt róla győződve születésünktől fogva, hogy mi egymásnak lettünk kitalálva, ahogyan mi magunk is. Igen, akkoriban nem sejthettük… - Az ég szerelmére, Hailey! – szólított meg aggódóan anyám -, hol marad már Aiden? - Biztos valami dolga akadt, hamarosan itt lesz – legyintettem idegesen, ugyanis nem vallott Aidenre, hogy bárhonnan is késsen. Gyorsan írtam neki egy SMS-t:
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
És semmi válasz. Vagy legalább ötször hívtam utána, és ki volt kapcsolva a mobilja. Az sem volt jellemző rá. Idegességemben rágni kezdtem a körmömet, mindent tudtam a bátyámról, ő volt a megtestesült illedelmesség, soha nem késett volna a szerda esti vacsoráról, és semmi programja nem volt ma estére, mert arról tudtam volna. Mason értetlenül meredt rám. - Trish-el van, mi? – súgta oda észrevétlenül. - Nem, tényleg nem tudom mi van vele – sóhajtottam. Anyám intett Olga-nak, a házvezetőnőnek, hogy hozhatja a vacsorát, ugyanis egy órája vártuk már akkor Aiden-t. Gyanútlanul eszegetni kezdtünk, Mason arról áradozott, hogy alig várja már, hogy hivatásos ügyvéd legyen, és, hogy akkor majd mindketten New York-ba költözünk, még két éve volt hátra akkor, nekem meg ősszel kezdődött a végzős évem, persze csak a gimiből. Őrülten vártam, és azt is, hogy Mason-nel lakhassak, oda és vissza voltam érte, ahogy az égkék szemeit fürkésztem, na meg a rakoncátlan csokibarna haját úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb a világon, arról a tényről nem beszélve, hogy irtó szexi volt már akkor is. Miközben minden féle cliché-s dolgokról ábrándoztam Mason kezét fogva, megszólalt apám privát mobilja. És az volt az a pont, amikor a világ amiben addig éltem hirtelen semmivé lett… - Itt Ian Ross, miben segíthetek? Igen…az én fiam, miért, miről van szó? – kérdezte zavartan apám, majd kiesett a kezéből a méregdrága mobilja, és képernyője apró szilánkokra tört, mint mindenki abból a szobából másopercekkel később. Megemelkedett a pulzusom, és hirtelen az erő ki ment a lábamból. Ijedten meredtünk mindannyian apámra akinek az arcába jeges fájdalom hasított, majd egyszerre kifejezéstelenné vált, és patakzani kezdtek a könnyei. - Mi történt? Mondj már valamit! – kiáltotta anyám zokogva. Talán ő már megérezte. - Meghalt. – dadogta apám. Mason gyorsan magához szorított, de az utolsó dolog amire emlékszem anyám fájdalmas üvöltése volt, és a tompa fájdalom ami belehasított a lelkembe, sőt az egész lényembe. Aztán minden elsötétült…
