Túlkomplikálva

1.fejezet/2.rész

     Barátok
  Több órányi utazás után végre leszállt a gépünk. Kengsley Hills a magasból is teljesen más volt, mint Rodenville. Látszott rajta, hogy ott igazán pezseghet az élet, na meg persze jóval nagyobb is volt. Rodenville mellette teljesen eltörpült, ez mégsem töltött el boldogsággal, sőt inkább megrémísztett. Anyával az út alatt nem is szóltunk egymáshoz annyira bele voltunk merülve a gondolatainkba. Annyira hiányzott az az idő amikor még bármiről kötetlenül el tudtunk beszélgetni, mára már lejártak azok az idők. A csomagjainkkal cipekedve szeltük át a repülőteret, majd beszálltunk egy taxiba és már úton is voltunk az új lakhelyünk felé. Oracle Road, 13. Hmm...a 13 nem a balszerencse jele?
  Útközben az ablakon kibámulva próbáltam felderíteni a helyet, de nem jutottam annál többre, hogy habár Rodenville jóval kisebb volt, az én szívemben Kengsley Hills soha nem fog a nyomába érni.
Vonakodva szálltam ki a taxiból az ùj házunk előtt. Egy takaros kertes ház volt...ahogy mondtam, takaros, nem épp egy luxus villa, mint amiben éltünk.
- Nahát! Mrs.Ross és lánya! Épp időben! -köszöntött egy idős nő széles mosollyal.
- Üdvözlöm, Marge! -felelte anyám kimérten. Ahogy gondoltam, soha nem fog már mosolyogni, de talán én sem.
- Itt vannak hát a kulcsok, na meg a szerződés! Imádni fogják ezt a helyet, annyira élettel teli és gyönyörű! Na meg persze a közelben lakik Kengsley Hills néhány hírességnek számító családja is, üzletemberek, vagyonosok, kékvérűek vagy hogy mondják. -kuncogta a nő. De ahogy láttam az utolsó mondatával nem igazán lopta be anyám szívébe magát.
- Köszönjük, Marge, majd átnézem a papírokat és értesítem ha esetleg valami hibás lenne! További szép napot! -mondta anyám ugyanolyan kimérten, erre a nőnek az arcára fagyott a mosoly.
- Öhm, hát akkor...önnek is! Neked meg sok sikert az iskolához holnap!- mondta megilletődve, beszállt a mercijébe és elhajtott. Van ízlése az öreglánynak.
Anyám ezalatt kinyitotta az ajtót. Apró léptekkel közeledtem a bejárat felé, majd ahogy beléptem, balra megpillantottam a nappalit, amiben ott volt néhány bútor a régi nappalinkból. Jobbra a konyha volt, de cseppett sem hasonlított a régire. Úgy álltam a konyha közepén, mintha eltévedtem volna.
- Az ott a te szobád, szerintem állj neki kicsomagolni, pár bútorodat idehozattam, legalább is ami befért.
- Rendben. Anya?
- Tessék?
- Muszáj mennem a tanévkezdési ünnepségre?
- Hailey... ez már az új otthonunk, ne nehezítsd meg még jobban magadnak, kicsim. Menj, és illeszkedj be! -mondta szomorú mosollyal az arcán. Persze, könnyű volt ezt mondani. Az ember általában nem a végzős évében keres örökké tartó barátságokat...
- Oké, ha ezt szeretnéd...akkor megyek és kipakolok. -motyogtam, és elindultam a szobám felé.
  Örömmel konstatáltam, hogy a falam levendula színűre volt festve és a levendula színű függönyöm is ott volt az ablakon. Ezen kívűl egy egyszemélyes ágy, a régi gardróbom, íróasztalom és egy éjjeli szekrény volt a szobámban. Na meg a babzsákom! Önkénytelenül is elmosolyodtam és belehuppantam. Aztán a legalább tíz darab dobozra pillantva megembereltem magamat, és elkezdtem kibontogatni azokat.
- Vacsorára rendelj magadnak pizzát, én nem vagyok éhes, kicsit ledőlök, ugyanis holnap korán reggel kezdek.-nyitott be a szobába anyám. Annyira szörnyű volt így látni őt, teljesen tönkre tette a gyász.
- Anya, jól -kezdtem bele, de félbeszakított:
- Minden rendben, pihenj te is egy kicsit. -erőltetett magára egy hamis mosolyt és ott hagyott.
Ha ő nem bírja, velem mi lesz?
Egy darabig magam elé meredve üldögéltem a padlón.
Mi lesz velem? -kérdeztem magamtól, és mintha csak a sors választ adott volna...megszólalt a csengőnk.
Ez meg ki lehet?
Anyám szerintem elaludt. Senki nem válaszolt, de az a valaki ráérősen tovább csengetett. Lesiettem a lépcsőn.
- Nyitom! -kiáltottam az előszobába érve. Ám megtorpantam, egy szőkehajú, kreol bőrű, kékszemű magas, szőke lány állt előttem. Úgy saccoltam, hogy vagy velem egyidős vagy pár évvel idősebb lehetek.
- Segíthetek valamiben? -vontam fel a szemöldököm. A lány szélesen elmosolyodott, és már bele is kezdett a mondókájába.
- Szia! Lindsay Rae Parkerns vagyok, de szólíts csak Litzy-nek! Pár házzal odébb lakok, tehát szomszédok vagyunk! Jajj, annyira rég nem költözött  ide senki! -hadarta.
Én meg kicsit hátrahőköltem.
- Öhm, a nevem Hailey Ross, nagyon örvendek. -mondtam továbbra is döbbentem.
- Jajj, majd elfelejtettem, ezt neked sütöttem...vagyis azért mégsem, mert a házvezetőnőnk, Gabrielle sütötte de segítettem neki! -nyújtott oda nekem egy süteményes tálat.
Ez a csaj aztán tud hablatyolni. Hmm, áfonya...
  - Hú, hát nagyon köszönöm a sütit, meg az üdvözlést... -mondtam kicsit frusztráltan.
- Remélem nem ijesztettem rád, kicsit sokat beszélek ha ideges vagyok! Remélem jóban leszünk! Egy barátnőm sem lakik a szomszédságban, pedig jól jönne néha!
- Izé...öhm, hát én is remélem! -mondtam az egyik lábamról a másikra átbillegve.
- Szuper! Mondd, hogy a David J.-be fogsz járni! - mondta ismét széles mosolyt villantva rám.
  - Igen, oda...
Hát, szöszi...nem hinném, hogy barátokra vágyok az utóbbiak után.
- Juhé! Akkor ott is találkozunk, talán még osztálytársak is leszünk! Végzős vagy?
- Igen. -feleltem szűkszavúan.
- Reméljük a legjobbakat, nincs kedved meginni egy kávét? Átjöhetnél, úgy jobban megismerhetnénk egymást! Megisnerhetnéd a bátyámat is, nagy arc! -lelkesedett.
- Sajnálom, de még sok kipakolnivalóm van. -mondtam tettetett sajnálattal.
- Ó, értem. -biggyesztette le a száját.
- Miért nem segítesz Hailey-nek? Szívesen látunk! -szorította meg a vállamat anyám.
- Ó nagyon szívesen, csak nem akartam sok lenni! -nevette el magát Lindsay.
Ó, szöszi. Eddig sem voltál "sok"...
- Linda Ross! - mosolyodott el anyám, és ezúttal talán őszinteség is volt benne.
- Lindsay Rae Parkerns! Nagyon örvendek!
- Ó...csak nem Veronica Parkerns az anyád? -kérdezte meglepetten.
- De igen, miért?
- Régen osztálytársak voltunk Sowerville-ben, és legjobb barátnők. -mosolygott tovább anyám. Annyira jó volt őt mosolyogni látni.
- Ó, hisz ez nagyszerű! Egyszer négyesben is kávézhatnánk! -vigyorodott el filmsztár mosolyával Lindsay. Úgy nézett ki, mint aki egy modern Barbie rajzfilmből szabadult, rózsaszín short, fehér haspóló, göndör, szőke haj, modell alkat.
Akkor jöttem rá, hogy bizony Litzie-től egy hamar nem fogok szabadulni az életben.
Bementünk a szobámba, és elkezdtem kicsomagolni a ruháimat.
- Tudod mit? Rendezhetnéd szín szerint a ruháidat! Én majd segítek! -lelkesedett. Nem lehetett neki nemet mondani. Ő volt Litzy Parkerns.
           ☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆
Négy óra elteltével az utolsó dobozt is kipakoltuk, rend honolt a szobámban. Ez idő alatt megtudtam Litzy összes pasija nevét, a jelenlegi expasija nevét, az összes randitörténetével együtt. Én meg el kellett mondanom az okot amiért odaköltöztünk. Hosszú idő után  ùjra úgy éreztem, hogy megbízhatok valakiben...és csak meséltem és meséltem, aztán elsírtam magam, ő meg megölelt és ő is sírni kezdett, hajnali 3 volt amire befejeztük az egymásnak való mesélgetést. Irigyeltem őt, megtudtam, hogy van egy bátyja, Kendall, akivel nagyon jó a viszonyuk, és azt is megtudtam, hogy a legnagyobb baja az életben a pasik. Bárcsak én is ezt mondhattam volna, de nem tehettem. Viszont irtó jól esett kiönteni a szívem valakinek.
- Akkor reggel találkozunk, érted jövök! Szia! -mondta ásítozva és megölelt. Azt hiszem, 7 órája vagyunk itt... és máris lett egy barátom, nem semmi teljesítmény! És akkor még nem ismertem a testvérét....

Litzy Rae Parkerns