Ne engedj el! (Kenny Ackerman x Uri Reiss)

Második rész

A nyári zápornak induló esőzésből hamarosan valóságos égszakadás lett, de különösebben nem törődött vele, ahogy határozott léptekkel szelte a keresztbe-kasuló utcákat - holott igazából nem volt egy konkrét célja, ahova tartott. Pusztán szabadulni akart hazulról, mert már nem bírta elviselni az üresen tátongó házat.

Uri végül egy sikátornál megállt és hátát a téglafalnak vetve, kisöpörte az arcából az esőtől nedves haját.

Amióta csak az eszét tudta, irigyelték őt - ő volt a jó családból származó, tehetős felmenőkkel megáldott fiú, a kiváltságos, akivel az egész osztály jóban akart lenni; amíg a testvére, Rod, előszeretettel tetszelgett az elkényeztetett, gazdag ficsúr szerepében, és kihasználta az ebből adódó előnyöket, addig Uri inkább a kárát látta ennek, és szívesen cserélt volna azokkal, akik, bár anyagilag talán szerényebb családban éltek, de vele ellentétben elmondhatták magukról, hogy vannak barátaik - igazi barátaik, nem olyanok, akik csak a pénzes hátszelet látták meg benne.

Az évek során, ahogy felnőtt, egy dolog nem sokat változott: továbbra is rengetegen keresték a haszon miatt a kegyeit, és továbbra is sokan vélték hihetetlenül szerencsésnek; elvégre, mindene megvolt.

Elméletileg tényleg mindene megvolt - gyakorlatilag viszont semmi, vagy legalábbis nagyon kevés. A pénz sosem boldogította, amire pedig igazán vágyott, azt nem tudta bankjegyen megvenni - azt akarta, hogy valaki ránézzen és őt lássa: ne az anyagiakat, csak őt, azt, aki igazán volt, és önmagáért szeresse.

Úgy gondolta, nem kívánt sokat, mégis, lassanként kezdett beletörődni, hogy pont azt az egyet nem kaphatja meg soha, amit igazán és ténylegesen szeretett volna.

Soha még csak meg sem tapasztalhatta ezt az érzést.. Azaz, talán egyszer mégis.

Uri fájdalmas sóhajt eresztett el, aztán lehunyta a szemét. Észre se vette, mikor kezdett el sírni - az arcán a könnycseppek összekeveredtek az esővel.

Több, mint egy hónap telt el azóta, hogy ő és Kenny Ackerman egymásba gabalyodtak. Azóta nem, hogy nem látta, még a hírét sem hallotta: mint valami vihar jött, megrázta a fákat, aztán elvonult úgy, mintha sosem létezett volna - csak az emlékeket hagyta maga után.

Azon az egyetlen éjszakán érezte először, milyen az, ha valaki tényleg önmagáért van vele. Kennyt nem érdekelte, ki ő vagy hogy honnan származik, sőt: hiszen kezdetben gyűlölte őt és a családját azért a régi sérelemért, ami az Ackermanokat érte. Végül mégis megbocsátott neki - ha nem is mondta ki hangosan -, és amikor a karjai közt tartotta, az érezte, végre önmaga lehet anélkül, hogy elnézést kéne kérnie érte, és a másik értékeli ezt. Hogy ugyanannyira vágyik rá, amennyire Uri vágyott rá...

Egyetlen éjszaka boldogsága, ez minden, ami kijutott neki. És talán már sohasem lesz alkalma hasonlót átélni; ki tudja, mennyi ideje maradt hátra...

Vajon Kennynek észbe szokott jutni? Gondolt rá néha, úgy, ahogy ő gondolt rá...?

Szánalmas vagy, Uri!

Miért kellett ezeken tipródnia? Mi értelme átrágnia magát ugyanazokon a kérdéseken újra és újra? Annyira felesleges és nevetséges - hiszen egyértelmű, nem? Kenny otthagyta őt, egy szó nélkül; szavak se kellettek ahhoz, hogy tudja, ez ennyi volt. Ennyit jelentett a férfinak, egy éjszakát; ezek után mégis miért gondolna rá?

- Hé, szöszi!

Riadtan kapta fel a fejét a szavakra; csak akkor realizálta azt is, hova a fenébe tévedt.