A múlt fénye

Hetet üt a templom órája a téren. Már csak néhány perc és kiderül.

Addig figyelem az embereket, végül is mi más dolgom lehetne? S végtére, ki tudja meddig tehetem meg. A derengő félhomályban az alakok elmosódott sziluettje özönlik az utcákon, s lassanként az üzletek kirakataiban is felkapcsolódnak a lámpák. Szemközt abban a ruhaboltban egy díszes kis alkalmi darabot hangulatos színekben pompáztatnak a váltakozó izzók. Egy pillanatig elmélázom a ruhán is, majd azon a hölgyön , aki figyeli azt.

Aztán elkezdődik. Az utca túloldaláról indul, mint mindig. Szépen, párosával.

Minden utcai lámpa és díszvilágítás rendre egymás után fényárba borítja a saját útszakaszát. Erős fényük, még nem pislákol,s minden égőjük hibátlanul működik.

Aztán jövünk mi.

Nem figyelem a többieket. Nem akarom látni azt,ki nem szól többé hozzám, ki az, akiben nem gyúl világosság.

Nem sokan maradtunk, mi régi kandeláberek. Csupán maréknyi társam bírja még máig is, de fogyatkozunk. S azt gondolná a lámpa, talán számíthatunk javításra, vagy izzócserére, de ami azt illeti, eljárt már felettünk az idő. Évtizedek óta kopik alattunk a beton, s az az időszak, mikor megbecsültek minket, elmúlni látszik.

A városvezetés sok panaszt kapott ránk, hogy ócska a fényünk, visszataszító a lepattogzott festékünk és elavultak is vagyunk már erre a századra. És a nép ígéretet kapott. Ha mindegyikünk elromlik, majd egyszerre vitetnek el minket, s helyünkre újak kerülnek.A fiatalok csak megrongálnak minket. Trágár szavakat, vagy neveket pingálnak oszlopainkra, vagy versenyszerűen egymásra kontrázva próbálják tönkretenni az üveglapjainkat, melyek a villanykörtét védik.

Nekem sincs már egy épp sem, ha úgy vesszük. Az egyik repedt, a másik félig hiányzik, a harmadik kijár, s ahányszor elmegy mellettem a villamos mindig berezonál a negyedik meg hát, nos az már nincs meg.

Most is érzem a csípős őszi szelet, s egy megsárgult falevél is beköszön hozzám, szára megakad valamiben. Ott ragad velem, mintha csak nem akarná, hogy egyedül maradjak. Pedig sosem voltam igazán egyedül. Most sem volnék, de örülök a látogatónak. Szeretem az őszt. Mindig is szerettem. A színek, az illatok a látvány, magával ragad, s látni, hogy az évek alatt mennyit változott a környezet, nos egyszerre gyönyörködtet, s szomorít el.

Halk kattanás a balomon. A szomszédom is bekapcsolt, s álmos hangon duruzsol valamit, de nem hallom, mert nem figyelek. Nem figyelek semmire, de tudom, mindenki más figyel engem. Mert figyeltek rám. Tudják, hangoztatom egy ideje, hogy elfáradtam, hogy gyenge vagyok, s minden nap csak arra várok, mikor...

Kattanás. Zúgás. Furcsa, éles zörejek. Érzem. Érzem, s tudom, sóhajtanék, ha tudnék, de nem teszem, csak végigtekintek a látképen még egyszer. A fényárban úszó téren már nem csak sziluettek, hanem hosszúra nyúlt árnyékukat maguk után húzó sokaság járja a saját útját, s igyekszik haza, vagy a munkába, esti iskolába, vagy ahová ilyenkor szokás.

Pedig emlékszem arra az időre, mikor minden eltűnt arra percre, amint az utcai lámpák fehér fénye borította be az üres várost. Néhány marcona katona járta csak az utcát, ellenőrizve azt, mindenki betartja-e a kijárási tilalom szabályát.

Váltakozik előttem az emlék. A régi városképet látom, aztán a mostanit. Újra és újra. Először nem értem miért. Aztán rájövök. Nem az emlék volt. Hanem én.

-Villogsz öreg harcos.-szól lemondóan a megálló kijelzője. Hangjában szomorkás árnyalat jut el hozzám, s nyoma sincs annak a fiatalos, pörgős szlengnek, melyet korábban használt, s amiből én néha csak vajmi keveset értettem.