Soha...

1. Rész

Álmosan csoszogtam ki a szobámból, és kómás fejjel csináltam magamnak egy kávét a konyhába. Kávé nélkül reggelente még gondolkozni sem tudok és ez most sem volt máshogy. Mikor elfogyasztottam a bögre forró italt, akkor ugrott be hogy ma hova is megyek...az xfaktorba!

Kirohantam a szobámból, az akkor még zombiként mászkáló öcsémet véletlenül fellökve. Hallottam hogy a hátam mögött még szitkozódik egy sor de több figyelmet nem szenteltem rá.

Berobbantam a szobámba és a szekrényhez vetettem magam. Kiválasztottam egy combig érő szivárványos shortot és egy bő fehér pólót amire az van ráírva hogy "We al have a unicorn". Felvettem a szivárványos napszemcsimet, csak az összkép kedvéért, és előhalásztam a rengeteg cipőm közül egy fehér magassarkút.

-Veronika, gyere kérlek!-hallottam anyu hangját mikor már az utolsó simításokat végeztem a sminkemen.

-máris!-kiabáltam vissza majd a szempilla spirált visszarakva a helyére lesiettem a konyhába.- tessék?

-Megérkezett Zsolt, gondoltam szólok.-mondta egyszerűen. És tényleg ott beszélgetett az öcsémmel...

-jó reggelt!-intettem neki mire eltátotta a száját. Én csak értetlenül néztem rá.- mi az?-nevettem fel kínosan.

-nahát...te nagyon dögösen nézel ki!-jött oda hozzám nevetve. Én is elnevettem magam.- na készen állsz megnyerni az xfaktort?-boxolt bele óvatosan a karomba amiért ismét felnevettünk.

-ó, ha kell annyiszor ahányszor akarod!-vigyorogtam bele a képébe.

-jaj, Istenem! Befejeztétek vagy még egy órát itt fogunk állni?...-zsörtölődött Csaba az ajtóban. 

-nanana! Álljunk csak meg egy szóra!-sétáltam hozzá közelebb és hallottam hogy Zsolt halkan kuncog a hátam mögött.- Kire kellett múltkor is várni, amikor 'valamiért' lekéstük a repülőt, Londonba?-kérdeztem szemtelenül.

-de az nem miattam volt!-háborodott fel.

-ó, igen? Akkor ki miatt?-fontam karba a kezemet.

-Liza miatt volt, mert ó akart még egy olyan gumicukrot venni!.-durcizott be, persze, rá akarja kenni a legjobb barátnőmre de most úgy éreztem hagyom. Csak legyintettem egyet és a kulcsért nyúltam. Mikor megfordultam anyuval találtam szembe magam. Ő csak megölelt és nem eresztett egy darabig.

 -nagyon ügyes leszel, érzem! Sajnálom hogy nem tudok menni, de tudod hogy ez az ügy halaszthatatlan...annyira sajnálom...-könnyesedett be a szeme. Én csak megfogtam a vállát és a szemébe néztem.

-sosem haragudtam rád, és most sem fogok. De most mennünk kell, már 10 óra múlt így is óriási lesz a sor...-néztem az újonnan beszerzett Michael Kors órámra, amit nem rég a 22 születésnapomra kaptam. Még egy gyors puszit nyomtam anyu arcára majd a két srácot magam után húzva indutunk meg a kocsimhoz.

Beparancsoltam őket hátra mert Lizához elugrunk, és ő fog mellém ülni, mert nem akarom már az elején lefárasztani magamat. A halk elektromos motor felbúgott ezzel jelezve hogy indulhatunk. Kitolattam a garázsból és a kapun kiérve, az úton halkan szálgúlldva a választott zenémet bömböltetve énekelve mentünk el barátném házához.

-maradjatok itt mindjárt jövök, ne szedjétek szét a kocsit, légyszi.-szóltam hátra a vállam felett mire csak két néma vigyorgó bólintást hallottam, ami egyáltalán nem győzött meg. Sóhajtva kiszálltam a kocsiból, és odasétáltam a fehér kapuhoz és becsöngettem.

Egy fél perc múlva ki is jött a barátnőm,  majd egyet intett és gyorsan bezárta a ház ajtaját. A kis sövénnyel kirakott ösvényen keresztül jött, majd a kaput is kinyitva úgy megölelt hogy rendesen hallottam a bordáim ropogását.

-jaj, nagyon izgulok!-visítozta a nyakamnak.

-szerintem jobban mint én!-nevettem fel, mire ő is elmosolyodott. Visszasétáltunk a kocsihoz és beszálltunk.

-szia, Liza!-köszönt egy idegesítően nyálas vigyorra, Zsolt.

-Kussolsz, bájgúnár!-mondta nevetve mire egy gyors csókot váltottak, igen, mint gondolhatjátok együtt vannak, és ez szerintem egy életen át fog köztük tartani...legalábbis remélem, mert nem akarom semelyik barátomat elveszíteni. Miután végeztek a dolgaikkal megint hozzám fordult.-mit is választottál? Mit fogsz énekelni?

ezt;-tekertem fel a hangerőt, miután lement a szám, Liza elismerő szemekkel nézett rám.

-Senksie - Mind...jó szám, de ezt biztosan a szerzőjének akarod énekelni?..-kérdezte.

-igen, lehet ez is egy plusz pontot fog adni.-mosolyodtam el és kezdtem el énekelni a refrénjét a dalnak.

Egy olyan 10 perc mulva már ott is voltunk. Egy óriási parkolóban parkoltunk le. Már rengeteg autó volt, még úgy is hogy csak 11-kor lehet regisztrálni. És ehhez a sok autóhoz rengeteg ember is tartozott, akik már a bejáratnál sorakoztak, igaz nem voltak még olyan sokan, mint talán napközben, dehát na...én nagyon türelmetlen tudok enni... 

-na én maradok, nővérkém, biztos nem várom ezt ki!-nyitotta volna ki Csaba a kocsiajtót de amikor hozzáért egy pittyegő hangot hallatott a jármű.-mi a...

-gyerekzár...seki, sebe!-nevettem fel és ebbe a barátaim is velem tartottak. Csaba csak durcásan vetett rám egy megvető pillantást és elindult a nagy tömeg felé. Mi vigyorogva követtük őt.

**********

Pár óra várakozás után (és egy pasi kiboruló orkán után, mert  a végére már mindketten hisztiztek hogy milyen nagy a sor) végre bejutottunk. Én megkaptam a 387-es sorszámot és leültünk egy sárga puffra.

-Nos, akkor még egy óra várakozás...-sóhajtott Liza mire megint elkezdték volna a hisztit a fiúk de közbeszóltam.

-Nekem gyakorolom kell, mennyetek, nézzetek közbe, csinálnak magánszámokat a versenyzők, mérjétek fel nekem milyenek az ellenfelek!-adtam nekik egy ötletet mire mind a hárman bólintottak és egy szempillantás alatt eltűntek az emberek között.

Már vagy huszadjára hallgattam meg a dalt mikor megint feltűntek, de úgy mintha a hányinger kerülgetné őket. Kikaptam a fülemből a fülhallgatót és várakozóan néztem rájuk.

-Hallod, beszarsz, Veronika!-huppant le mellém Csaba.

-kíváncsian hallgatlak, Öcsém!-billentettem oldalra a fejemet.

-Van egy csaj, az a neve hogy Miriam..vagy mi és egy CD-t mutogat mindenkinek amin vagy 25 kilóval soványabb...de most úgy néz ki mint egy viziló!  De a legjobb az egészben hogy Zsolt meghallgatta az egyik számát mert a kezébe nyomta...hát ezt szerintem mesélje el ő...-nézett az említettre Csaba.

-fú ne tudd meg...Mint egy beteg kecske...komolyan még te is jobban énekelsz nálla, Csaba!-röhögött bele a tesóm képébe és én is felkuncogtam.

-A 387-es versenyzőt kérjük a színpadra!-hallottuk a hangosbemondót. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom az idegességtől, és remegő lábakkal felálltam.

-Menni fog!

-Ne stresszelj, te vagy a legjobb!

-Mi itt leszünk a színpad mögött, és szurkolunk neked!-ezekkel a szavakkal bátorítottak barátaim, és testvérem.

Falfehéren mentem be a színpad mellé ahol egy kedves lány igazított útba, majd visszaszámolt 3-tól és végül bementem. 

-Heló, szia!-hallottam meg egy ismerős hangot....