Hasogató fejfájásra ébredtem.
Olyan érzésem volt, mintha áthajtott volna rajtam egy tank, majd a fejemből maradt húspogácsát kisütötték volna bő olajban. Meg szerettem volna masszírozni a fejem, mire ijedten vettem észre, hogy nem tudom mozdítani a kezem. Kipattantak a szemeim, és rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, és miként kerültem ide. A tegnapi éjszakából csak az rémlett, hogy brutálisan berúgtam, és ma egy idegen szobában találtam magam, amennyire azt fekvő helyzetből meg tudtam állapítani.
Jobbra tőlem autók zaja, kamionok tülkölése hallatszott a nyitott ablakon át, amit rolós árnyékoló fedett. Kora délután lehetett, a nap sugarai a hézagokon át világították meg a szobát, fénysávokkal bevonva azt. Modern berendezése megragadta volna a fantáziámat, ha nem eszmélek rá, hogy a kezem és a lábam vastag kötelekkel az ágy sarkaihoz vannak kötve, jómagam pedig teljesen meztelen vagyok. Rémülten kapkodtam a fejem, zihálva dobáltam magam az ágyon, ahogy csak tudtam, és éreztem, hogy közeledik a pánikroham. A látómezőm beszűkült, a torkom összeszorult, nem kaptam rendesen levegőt.
Már majdnem elájultam, amikor mögöttem kattant a zár, nyílt az ajtó, és egy hang törte meg szenvedésemet:
– Remélem, kényelmesen fekszel, hercegnő, mert még nagyon sok időt fogsz ott eltölteni apucival.
Hirtelen hatalmas megkönnyebbülés öntött el, a szorongástól eddig bennrekedt levegőt őrülten kacagva engedtem ki magamból, és az előbbi halálfélelmem utóhatásaként még mindig remegve kérdeztem a férfit:
– Nem ugorhatnánk rögtön arra a részre, hogy halálosan belém szeretsz, Harry?
