Reggeli káosz 「Adrien & Nathanaël」

r e g g e l i k á o s z

A reggel első napsugarai bevilágítottak a függöny résein, narancsos fényárral vonva be a szoba homályát. A földön össze-vissza hevertek papírlapok, ceruzák és festékek, mintha egy hurrikán söpört volna végig a szobán. Ruhák voltak szerte-széjjel dobálva, némelyik Nathanaël festőállványáról lógott le, de még így is elment valami művészi alkotásnak.
A művész haja olyan volt, mint egy lángoló szénaboglya. A lepedővel igyekezett elfedni a meztelen testét, amíg a kezébe nem akadt az első ruhadarab, amit magára tudott kapni. Adrien pólója. Gyorsan belebújt, és még az sem zavarta, hogy az lelógott a combja közepéig. Felkelt, hogy a konyhába menjen az emberiség csodaelixírjét felkeresni, a kávét. A szobában sikerült néhány papírt összeszednie, azokat, amelyek a talpához tapadtak, és valamennyire rendezetten az egyik polcra raknia őket.
A kávéfőző hangosan darálta a kávét, ennek hangjára már a mélyalvók királya is felébredt, és egyszál alsónadrágban kiimbolygott a hálóból. Az álmosságot igyekezett kidörzsölni a szeméből, amint meglátta, hogy Nathanaël az ő pólóját viseli. Még félálomban is megmosolyogtatta a látvány. Lassan lépdelt a barátja mögé, majd hátulról átkarolta.
– Nem szép dolog a póló lopás, fiatalember! – incselkedett Adrien rekedtesen. Hirtelen jelenléte annyira meglepte a vörös hajút, hogy az leforrázta magát a kávéjával.
– Basszus! – kapta el a kezét fájdalmasan felszisszenve. A bögre hangosan koppant a pulton, kész csoda, hogy össze nem tört még. Adrien megfogta Nathanaël kezét, majd megengedte a csapot, és a hideg vízsugár alá dugta. A művész hangosan felsóhajtott, ahogy a forró bőréhez a hűvös folyadék hozzáért.
– Jól vagy? – pillantott Adrien Nathanaël kezére. A vörös bólintott, bár még szemügyre sem vette sebesülését. Piros volt, de szerencsére nem hólyagosodott.
– Megijesztettél – rótta meg Nathanaël a barátját, ám nem igazán tudott mérges lenni, mivel Adrien felsőteste igencsak elterelte a gondolatait.
– Sajnálom. – A szőkeség a keze közé fogta a művész sebesült kezét, és óvatos csókot nyomott rá. Zöld szemei közben Nathanaël  türkiz tekintetét kereste, ami egészen eddig, egy pillanatra sem szakadt el tőle. Pírral az arcán követte minden mozdulatát, és csak még vörösebb lett, amikor Adrien ezúttal őt csókolta meg. A szíve elolvadt, és repesett, olyan lágyan ért hozzá. Ajkain mosoly játszott, amikor a szőkeség eltávolodott.
– Segítened kell rendet rakni, Casanova! – nézett rá félrehajtott fejjel Nathanaël. Adrien hátra túrta a tincseket a művész arcából, majd ismét megcsókolta.
– Amiben csak szeretnéd!
Két bögre kávéval tértek vissza a káosz magjába, és a nap hátralévő részében nem is mozdultak ki onnan, így a rendrakás már megint el lett napolva.