Bongo és a Cseresznye utcai banda

chimsbby kihívására készített csoda, amit az utolsó pillanatban rakok ki, mert béna vagyok. Sorry. Jó olvasást!

Bongo, mióta az eszét tudja, mindig is az utcán élt. Jobban mondva, az utca volt az élete. Megbecsült kandúr volt, kecsesen járkált a budai sürgő-forgó emberek lábai alatt. Néhányan még utána is néztek csak, hogy még egy pillantást vethessenek karcsú alakjára és fényes fekete bundájára. Igaz, az orrától lefelé már fehér szőr borította az alsó felét, amely igen szutykos tudott lenni egy-egy kiadós zuhé után, de mivel az emberek magasabbak voltak nála, nem láthatták a koszos hasát és tappancsait. Legalábbis Bongo így gondolta és teljesen meg volt elégedve az életével. A legtöbb házban tartott cicácska szánta a kóbor macskákat, de az igazság az volt, hogy Bongo és a társai hallani se akartak esetleges gazdikról meg otthonokról. Meggyőződésük, hogy a macska szabad lelkű lény, mégpedig a legszabadabb, ezért pont azokat kell szánni-vetni, akik nyakörvet hordanak a nyakukon és csak az ablakból bámulnak kifelé. A kötődés és a feltétel nélküli rajongás azon személy iránt, aki úgy döntött, hogy befogad téged a szerény hajlékába, a kutyák tulajdonsága. A macskák pedig egyértelműen nem kutyák. Még csak nem is hasonlítanak rájuk. A macskák sokkal magasztosabb lények. Mindenkinél. Tehát, összefoglalva, Bongo a számára megfelelő életet élte, mindig tudott szerezni magának napi betevőt és hagyta, hogy a játszótéri gyerekek megsimogassák, amíg az édesanyjuk észre nem veszi, hogy mit csinálnak, és el nem kergeti a macskát ordítozva. Ennek ellenére az élete nem volt átlagos egy kóbor macskához képest. Egy városi kóbor macska volt, és egy városnak meg vannak a saját szabályai. Buda ódon házainak elhagyatott padlásain számos kóbor macskákból álló cicabanda tanyázott. Jellemzően mindegyik utcában egy. A banda tagjai segítettek egymásnak, élelmet és különféle ellátmányt szereztek, biztonságot nyújtottak a kölyköknek, felkészítették őket a kóborságra. Mindenkinek meg volt a saját dolga. Természetesen nincsenek bandák, bandaháborúk nélkül. Jellemzően a nagyobb csoportok csaptak le a kisebbekre utcarészletekért vagy csupán egy-egy háztetőtőért. Ritkán fordult elő, hogy két nagyobb banda egymásnak feszüljön, mert az maga lett volna a macska világháború. De a feszültség állandó volt. Sok csapat például úgy tett szert hatalomra, hogy mindenkivel szövetségeket kötöttek, amíg be nem hálózták az egész rendszert, hogy a háttérből irányíthassák a dolgokat. Bongo azonban egy másik kategóriába tartozott. Nem volt tagja egy bandának sem. A hozzá hasonló, egyébként csekély számú, macskákat hívták kívülállóknak. Beszédes név, de nem kell szószerint érteni. Bongo igenis kapcsolatban állt a sorstársaival és azok szervezeteivel. A szabályok egyszerűek: a kívülállókat bárki felbérelheti, a kívülálló pedig köteles mindig az igazat mondani. Legtöbbször kémkedésre kérték fel őket, hiszen észrevétlenül járkálhattak bárki felségterületén. Főhősünk éppen egy ilyen útról tért vissza a Kakukk utcai bandához, akik a Cserepes közbe küldték kémkedni az ottani csoport után. Busás fizetséget fog kapni a munkáért. Tejfölt. Nem mindennapi kincs egy kóbor macska számára.

–Itt van Bongo!–nyávogtak a háztetőn játszó kiscicák, amikor meglátták a kandúrt befordulni az utcába. A közelben alvó dajka erre felkapta a fejét és intett a padlásablakon keresztül a többieknek is. A bandavezér, aki egy öreg foltos kandúr volt, néhány bizalmason kívül, mindenkit kiküldött a padlásról. A helyiség nem volt túl nagy, de annál inkább melegebb, mert a közelben működött a ház kazánja. Mindenkinek jutott egy-egy fekvőhely, de nem több, így, még ha csak négyen is ücsörögtek a padlás gerendái között, nem maradt sok hely. Bongo rengeteg helyen járt már, igazi, nagy bandáknál is és tudta, hogy amíg a Kakukk utcaiak itt élnek, nem tehetnek szert semmiféle befolyásra. Bezzeg a Cserepes utcai padlásszoba!