Merülés

Távkapcsolat

Csütörtök

-Hallod, Bence! Gyere már ide segíteni, mielőtt szitává lövik a seggem!

Egy pillanatra sem gondolok bele, hogy rengeteg ember, akik a normának számítanak ilyen, és ehhez hasonló mondatokat egyszer sem mondanak életükben, nemhogy akár naponta. Főleg nem egy mikrofonba, mely egy fejhallgatóhoz tartozik. Bele sem gondolok, hogy teljesen megfelelek az élettelen kocka sztereotípiájának. Kövér vagyok, és inkább otthon ülök a számítógép előtt, vagy a telefont nyomkodva, mintsem a barátaimmal legyek odakint, a friss levegőn. Főleg azért, mert nincsenek barátaim. Illetve vannak, de még sosem láttam őket. Sosem fogtam velük kezet, nem mentünk soha sehova együtt. Mégis, ők többet jelentenek nekem, mint hangadat, amit a számítógép a világhálón keresztül ejuttat a fejhallgatómon át hozzám, hogy az agyam feldolgozza, amit mondanak. Ők azok, akikkel osztozom bánatomon, örömömön, a jó és a rossz híreken.

Hogyis lehetne az a barátod, akit sosem láttál még? Akivel még nem néztél szemtől szembe?

A kérdés teljesen helytálló. Ám talán épp ez az anonimitás, ami ilyen jóvá teszi kapcsolatunkat. Fizikailag sosem voltunk közel egymáshoz, megszoktuk, hogy nem látjuk a másikat. Nincs szükségünk, csak hangra ahhoz, hogy éppúgy érezzük a másik jelenlétét, mintha egy szobában lennénk. Megvannak az efféle kapcsolatnak a saját előnyei, s hátrányai. Például, mikor beszélünk, játékban vagyunk. Így döntő többségben pozitív emlékek kötnek a másikhoz, csupa olyan pillanat, mikor szórakozunk, relaxálunk, vagy egyszerűen ontjuk magunkból a baromságot. Ugyanakkor meg kell hagyni, hogy a kevésbé derűs estéken, mikor egy határozott kézfogás, vagy egy váll, amire rádőlhet az ember, nagyobb értékűnek bizonyulna, mint a világ összes kincse, bizony hiányzik a másik érintése. Ilyenkor, ha fizikailag nem is, de vállunkat nyújtjuk egymásnak. Maga a tény, hogy számítógép és internetelérés kell a kapcsolattartáshoz is  kissé körülményes, de e téren szerencsésnek vallhatom magam.

Péntek

-El sem hiszem baszki, hogy már csak a hétvégét kell kibírni...

Nem bírtam elhinni, hogy csak pár nap választott el egy rég várt találkozástól. Ritkán utazik az ember háromszáz kilométereket, főleg, ha kiskorú. Egyedül persze nem engedtek volna el, de így utólag nem is bánom. A nagymamám Kárpátaljáról származik, ami az ő idejében még a jó öreg Szovjetunió része volt, innen költöztek családdal együtt Magyarországra. A húga szinte rögtön, a határhoz közel telepedett le, nem messze Nyíregyházától. A nagymamám azonban folytatta útját az ország szíve felé, és végül Székesfehérváron telepedett le. Az imént említett rokonságnál szálltunk meg, így nagymamám kísért el utamon. Meg aztán, mindig szerettem vele utazni.

Mikor belegondoltam, hogy mégiscsak súlya lesz a találkozásnak, megborzongtam, és összehúzódott a gyomrom. Elbizonytalanodtam. Sosem voltam jó a szemtől-szemben való csevegésben, és az izgalom, amit ilyenkor érez az ember, nem segíteni ígérkezett. Nem kellett volna izgulnom, hiszen rengeteget beszéltünk, és képeken láttuk is már egymást. És én mégis engedtem, hogy az évek alatt kialakult önbizalom teljes hiánya, melyet valamelyest sikerült leküzdenem, mint a rajzfilmekben oly sokszor a rosszfiúkra zuhanó zongora, a nyakamba ömöljön.

Hétfő

Dehát ismerem.

Így próbáltam nyugtatni magam. Tudom, miről szeret beszélni, tudom, melyik témát érdemes kerülni. Száz és száz belsős poénunk van, nem kéne berezelnem attól, hogy találkozok vele. Mégis, mikor érkezésére várok a vasútállomás épülete előtt, mintha csak halálsoron lennék, úgy kavarog a gyomrom. Ekkor azonban meglátjuk egymást. Mosolygunk egymásra. A következő három órát együtt töltjük. Miután elköszöntünk egymástól, keserédes hangulat fogott el. Egyrészről, még sosem voltam olyan boldog, másrészről viszont úgy éreztem, hogy most láttam utoljára, és ez az érzet kikészített.

De mégis, egy ilyen kapcsolat nem lehet hosszútávú... 

Valóban meglehet, hogy nem tartjuk életünk végéig a kapcsolatot. Meglehet, hogy akár már néhány röpke év múltával sem beszélünk többet. Viszont sem az emlékeinket nem veheti el tőlünk az idő, sem a közös élményeinket. Az a hétfő olyan nyomot hagyott rajtam, mint más senki és semmi. Ha tíz, tizenöt év múlva megkérdeznék, hogy tekintek vissza erre az időszakra, ezekre az emberekre, az egyetlen jó válasz a "hálásan" lenne.