Ülök a villamoson és érzem,
nem vagyok jól.
Tagadom, titkolom, elrejtem,
de a szívem érzi,
tudja, hogy már nem vagyok önmagam.
De nem csak én vagyok így,
felnézek és látom, látom
hogy minden ember szeme üres,
elrévedt, mint hogy ha nem e világon lenne.
Mint ha nem most jönne karácsony,
mint ha nem most lenne itt a szeretet ünnepe.
Nézem és úgy érzem, reménytelen.
A boltok kirakatában már minden kint van,
minden fényes ékszer,
minden drága holmi,
minden, csak nem az amire mindenki vágyik.
Már az éttermek étlapján is karácsonyi menü van,
sorolják a finomabbnál finomabb ételeket,
a jobbnál jobb italokat.
Az emberek megtöltik a hasukat, de a szívüket?
Az az apró kis csoda, őt mikor etetik?
Mikor nézik meg, mikor törődnek vele, hogy
mi történhet , milyen koszos és
mocskos lett ettől a rút világtól.
Mikor tanulják meg végre, hogy
nem arról szól a karácsony, hogy
jókat eszünk egy étterembe,
nem arról, hogy lekapcsolod a telefonod,
nem arról, hogy elviseled a rokonokat akiket
akkor látsz az évben egyszer!
Reménytelen, hogy valaha érezni fogják
mi az a szeretet,
reménytelen, hisz nem is akarják tudni
milyen csodás érzés, mi járja át a szíveket,
mert ők csak mennek, egymás után,
ujjal mutogatva a másikra,
érzéketlenül ajándékot osztogatva,
hazug szavakkal társalogva,
miközben ott a csoda!
Emberek, nézzétek!
Nézzétek, érezzétek, fogadjátok el, mert ez a szeretet!
A szeretet egy érzés, egy kötelék,
egy esély, egy jel, egy menedék,
minden ami szükséges, ami a szívnek kell.
De ez nem csak a karácsonyról szól,
nem csak akkor kell mikor ültök a fa alatt,
ez az év minden napján érezhető kell legyen.
Nézem az embereket, nézem
és meglátom, az én szívem is fekete,
az én csodám is rút, piszkos, reménytelen.
