SzJG Arnold szemszöge

I.

Szebtember 1., szerda

Az első napom a Szent Johanna testvér iskolájában. Teljesen átlagosan telt, kivétel ezalól egy-két fontosabb dolog. Kezdem az elejéről.

A reggel teljesen megszokottan telt. A szokásomat, miszerint mindig elkések, most sem akartam megváltoztatni. Semmin sem akartam változtatni, csupán így alakult.

Az iskola felé sétálva elhaladtam a kávézó mellett, ami már az első Párizsi látogatásom alkalmakor is felkeltette a figyelmemet. A kávé egyszerűen az életem része lett. Talán ezzel oldottam a már régről feltörekvő feszültséget magamban, talán nem. Egy ideig úgy éreztem sose akarok többé beszélni Renivel. A lánnyal aki megváltoztatta az életem. Sose éreztem még azt az érzést, amit iránta. Aztán ő összetört, tönkretett, és megölte egy részem. Mindezt a tudta nélkül. Én pedig vakon hittem, hogy mindez megváltozhat, de ő örökké csak barátként tekintett rám. Neki ott volt Ádám, vagyis Cortez. Minden lány álma. Aki csak játszadozott vele, akitől én csak félteni tudtam, akit választott. Helyettem. Ezt utálom a legjobban Reniben, Cortezt. Az ember egyszer lesz szerelmes... Nekem megvolt, és vesztettem, mert ez nem sakk, ez nem csak egy verseny. Ez egy sokkal összetettebb, alattomosabb dolog, amiben nemhogy semmi logika nincs, de még csak ész sem kell hozzá. Ezt a játszmát mindig a Cortez-félék nyerik. Nekem, pedig nem szabad összezuhannom, hanem boldognak kell mutatnom magam Reni előtt, mintha misem történt volna, minthogyha nekem teljesen megfelelő lenne ez a ,,csak barátok" dolog. Végül úgy döntöttem nem szakítom meg Renivel a kapcsolatot. Hagy legyen kettőnk közül legalább az egyikünk boldog...

Gondolataimba mélyülve róttam az utcákat és észre sem vettem, hogy már meg is érkeztem a gimnázium kapujához.

A késésem okát természetesen sikerült teljes mértékben kimagyaráznom. Az osztálytársaimat már ismertem. Itt is voltak alacsony intelligencia hányadossal rendelkezők, akárcsak a régi osztályomban. Páran viszont inteligensen és kedvesen viselkedtek. A tanítás alig pár röpke pillanat alatt végetért. Szokás szerint szinte az egész napot végigolvastam.

A kávézó felé vettem az irányt. A levegő vibrálása irritált, és stresszes helyzetbe hozott (szokás szerint). Ahogy beértem a kis épületbe a kávé kellemes illata rögtön megcsapta az orromat. Leültem egy kis, sarokban lévő aztalhoz, és az étlapot kezdtem tanulmányozni. Megrendeltem a kávémat, majd lassan kortyolgatni kezdtem. Ekkor megszólalt a kis csengő jelezve, hogy valaki belépett az ajtón. Unottan felnéztem. Már láttam valahol ezt a lányt... De mindez kit érdekel? Folytattam a megkezdett tevékenységemet. Egyszer csak hirtelen felindulásból előkaptam a telefonomat, és elkezdtem írni egy SMS-t Reninek. A készülék pittyent egyet, ezzel jelezve, hogy az üzenet megérkezett. Felnéztem és láttam, hogy nemrég érkezett lány egy könyvel olvas.

-Kész csoda! Van valaki ezen a világon aki még tud olvasni-jegyeztem meg kissé degradáló módon.

-Igen, képzeld. Te talán nem tudsz?-engedte le a kezében tartott könyvet a lány. A Zabhegyezőt.

Áthasított rajtam egy régi emlék... Ez volt Reni egyik kedvenc könyve. Nem szabad, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam. Már így is csupán árnyéka vagyok régi önmagamnak.

-Elnézést kérek a váratlan indulatos megjegyzésem miatt-mondtam a lánynak-Csak elkapott a hév a régi emlék sebei felszakadtak bennem, így nem tudtam kontrollálni magamat, hirtelen haragomat pedig egy idegenen tudtam csak kitölteni, mivel már nincs meg az az ember az életemben aki segíteni tudna-mondtam.

A lány pedig nem szakított meg. Teljes mértékben végig halgatta a monológomat, holott semmi köze nem volt hozzá. Ez tényleg roppant figyelemreméltó.

-Átérzem-bólintott.

Ez az egy szó pedig mindennél többet mondott számomra. Biccentettem.

-Azt szeretném mondani, hogy...-ekkor meghallottam a kis csengő hangját-mindent köszönök-mondtam immár senkinek.

A kolégiumba vezető út unalmas volt és hosszadalmas. Semmi nem kötött le az égvilágon. Még egy könyv se. Sokat változtam az elmúlt időben, ráadásul többnyire rossz irányba. A telefonom pittyent egyet. Reni írt vissza: Ki vagy? Vagyis kitörölt. Ez teljes mértékben felháborított. Idegesen elővettem a zenelejátszómat a zsebemből, és elindítottam a Lucy in the Sky With Diamonds-ot, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az emlékek ereje. A közös honfoglalózások Renivel, amikor azon az osztályfőnöki órán végérvényesen megtudtam, hogy Ádámnak is tetszik Reni...

Beléptem a kolégiumi szobámba, nagyon deprimáló volt a helyiség, amit nagyrészt a nem épp rendszertő szobatársamnak köszönhettem. A borzalmasan nagy rendetlenségből kifolyólag, ebben a helyiségben egyáltalán nem lehetett koncentrálni. Ráadásul a (véleményem szerint) kissé elmebajos szobatársam nyughatatlanul valami irritáló, általa zenének nevezett borzadalmat üvöltetett.

-Mi történt? Kávé szagod van!-lépett oda hozzám a nem éppen intelligens szobatársam.

-Esetleg egy kevés közöd is van hozzá? Egyáltalán nem értem, hogy miért ütöd bele az orrod más dolgába. Csinálhatnál valami hasznosabbat is. Irritál a jelenléted.

-Bunkó vagy Neményi.

-Rosszul fejezed ki magad. Attól még, hogy nálad jóval magasabb inteligenciahányadossal rendelkezem, nem igaz rám az általad használt kifejezés.

-Menj a fenébe!-ez volt a végszó. Hiába, velem igen nehéz és megerőltető vitába szállni, de vannak akik nem adják fel egy könnyen. Ádám is ilyen, és a jelenlegi szobatársam is.

-Tudom, hogy baj van-nézett rám pár perc múlva Loris (a szobatárs).

-Persze. Hiszen te mindent tudsz-néztem rá gúnyosan.

Elővettem a telefonom, hogy felhívjam Renit és megkérdezem, hirtelen miért lettünk ilyen rosszban. Ekkor azonban figyelmes lettem valamire. Ez nem is Reni telefonszáma. Elírtam egy számot...
Vagyis teljes mértékben megnyugodhattam, mivel ezekből levonva a következtetést Reni nem törölt ki. Mindegy is. Gyorsan irtam a napomról egy üzenetet az igazi Reninek. Ezután elővettem a könyvemet, és elmélyülten olvasni kezdtem a sorokat. A szöveg azonban minimálisan sem kötött le. A kávés lány járt a fejemben. A második ember, aki valamennyire is kedves volt hozzám. Arra az elhatározásra jutottam, hogy holnap is mindenképpen meglátogatom azt a bizonyos kávézót, mivel igen jó volt ott a kávé, megfelelő mennyiségben, jó íz, minőség.

Este 8:50-kor a kockás pizsamanadrágomban, és Revolver-es pizsama felsőmben webkameráztam a szüleimmel, miközben az ágyamon ültem. Minden kevésbé fontos információt is tudni akartak rólam. Unottan meséltem nekik a napomról, a tanárokról, az osztálytársaimról, vagyis szinte minden eddigi történésről. Időközben már kilenc óra is rég elmúlt.

-Most elköszönnék-kezdtem a búcsúzkodást-pihenésre van szükségem, hogy erőt gyüjtsek az elkövetkezendő napokhoz. Sziasztok.

-Szia Arnold hamarosan találkozunk!-búcsúzott anyukám.

Apa csak biccentett, ő csak akkor beszél ha felettébb szükséges. Halvány mosolyt erőltetve a fáradt arcizmaimmal kinyomtam a videóhívást. Egy ideig még bámultam a plafont, azon elmélkedve, hogy vajon hol lődörög már megint az idióta szobatársam, amikor végképp elnyomott az álom.

______________________________________

Ez lett volna az első ilyen akármicsoda. Ha tetszik akkor dobj egy ⭐-ot, meg valami kedves kis kommentet. Ha nem tetszik akkor elég a ⭐.
Jó éjt mindenkinek (vagy épp amilyen napszak van amikor olvasod)!
Na puszcsi, köszcsi meg hasonló fura dolgok...❣