Éjfélt üt az óra.
Hallom a kis gép kattogását, ami betölti a sötét és magányos szobám falait, mely visszaüti azt.
Álmatlanság gyötör, már nem első alkalommal. Nézem a mennyezet precízen kidolgozott részleteit. Meg elevenedik előttem az emlék, mikor először léptem be ide. Se egy barátom, se egy ismerős. Egyedül voltam. Csak teltek a napok, míg sikerült kényelmesen éreznem magam ebben a nagy üres szobában. Rendezgettem, szépítgettem. Mára már a kis kuckómmá vált. Ettől függetlenül
Seattle egy szokatlanul sötét, s komor város. Bár nem panaszkodom, sikerült találnom pár barátot, akik azóta is kisérnek utamon. Mindig mellettem állnak. Igaz barátok. Egyikük a főnököm, Jim. Igaz jóval idősebb mint én, sőt az édesapám lehetne, mégis úgy érzem ő az egyik legjobb barátom. Az ő bárjában dolgozom, mint felszolgáló. Itt ismerkedtem meg a legjobb barátnőmmel, Claraval.
Clara a legéletrevalóbb teremtmény akit valaha ismertem. Mindig mindenben és mindenkiben csak a jót látja, amivel néha nagyon az agyamra megy. De ettől függetlenül nagyon szeretem. Gondolataimból halk kopogás zökkent ki, majd anya belép az ajtón.
-Te még mindig fent vagy? - kérdezte mosolyogva.
- Nem tudok aludni. - válaszoltam mosolyogva.
Anya pár lépéssel az ágyam mellett termett, s befeküdt mellém.
Sokszor csináltuk ezt még kiskoromban. Akkor sem voltam jó alvó, rengetegszer voltak rémálmaim. Mindig anya karjaiban találtam megnyugvást, gondolom minden gyerek így volt vele. Hiába vagyok törvény szerint felnőtt, mai napig örülök anya "villámlátogatásainak" a kis kuckómban.
Mellettem fekve a hajammal játszadozott mint kislánykoromban. Behunytam a szemem, és csak emlékeztem, míg el nem nyomott az álom.......
