Természet feletti barátság (Szünetel)

1.rész

Nem olyan messze tőlünk él egy 17 éves fiú kinek neve Szabó Nikodémusz. Becenevén csak Nik. Barna haja és szemei tökéletesen átlagossá tették. Középiskolában a 11. osztályt tapossa, de még mindig hűen hisz a misztikus lények létezésében habár erre kézzel fogható bizonyítékot még sohasem talált. Nagyon barátságos fiú volt mindig is, de ezt valamiért az iskolában osztálytársai sohasem díjazták. Elárulhatom főként a titokzatos lényekben való hite miatt nézték ki a többiek maguk közül. Igaz azért két barátja éppenséggel akadt, de általában iskola után hazasietett, ahogy csak tudott, hogy ne találják meg azok, akik előszeretettel piszkálnak másokat. Nem volt ez máshogy ma sem. Könyvét fogta és sietett haza ám a megszokott nyugodt légkör helyet veszekedés fogadta otthon, így ahogy benyitott már fordult is kifelé. Régebben nem veszekedtek annyit a szülei, de az utóbbi időben valami nagyon félrecsúszott és Nik már kezdte unni ezt az egészet. Elment a parkig ahol kisgyerekek zajongtak, hogy végre eljöhettek az iskolából így tovább ment, hogy találhasson egy csendes helyet, ahol nyugodtan olvashat. Volt a városban egy elhagyatott ház. Azt regélik róla, hogy az egy szellem járta ház és habár kis főhősünk sohasem félt ezektől a házat mégis inkább kerülte, mert szülei megtiltották neki, hogy bemenjen. Azonban mikor kereste azt a bizonyos csendes helyet épp a ház előtt sétált mikor meglátta az utca végén azokat a hírhedt piszkálókat. Három fiút kikre majd még visszatérünk. Nik elkerülve a konfrontációt szülei tiltása ellenére a házba sietett még mielőtt a három fiatal észrevehette volna. Az ajtónak támaszkodva kifújta benntartott levegőjét majd körbenézett és nem hallott semmit csak a csönd édes nyugalmát. Az ablakok tisztán engedték be a fényt és a vörös függöny, szőnyeg és egyéb dísztárgyak igazán kastélyos beütést adtak a helynek bár lényegében amekkora volt a ház könnyen lehetett annak nevezni. Meglepve figyelte meg a pókhálómentes falakat, a pormentes bútorokat, és a vélhetőleg nem rég szedett virágcsokrot. Ám ahelyett hogy kilesett volna, hogy szabad-e a terep inkább leült az egyik oszlophoz és könyvét szétnyitva olvasni kezdett hiszem keresve se találhatott volna csendesebb helyet. Tudta, hogy itt senki sohasem keresné, és senki sohase zavarná. Bár ez hirtelen megváltozott. Lassan lapozott át, egyik oldalról a másikra majd 10 perc olvasás után mintha csak a szél is olvasott volna, lapozott egyet a könyvben. A fiú még nem végzett az oldallal így vissza lapozott egyet, de ekkor hirtelen hangot halott.

- Egek, de lassan olvasol! - halott egy fiús hangot, de körbe nézve nem látta a tulajdonosát pedig nézett jobbra-balra, fel és le - Oh, bocsesz. Nem váltam láthatóvá? - hallotta megint a sejtelmes hangot majd feje fölött egy csettintést, és ahogy fejét felemelte egy szélesen vigyorgó arc fogadta, aminek két hegyes szemfoga is volt. Nik nem kicsit ijedt meg és ugrott előre felordítva bár megállni lábán nem tudott hirtelen így a földön foglalt helyet rémülten - Egek! Az emberek mindig ilyen hangosak? - kérdezte oldalára feküdve az illető a levegőben lebegve.

- Ki-ki-ki... ki vagy te? - dadogott zavarodottan főhősünk.

- Inkább te ki vagy? - lebbent közelebb mélyen a fiú szemébe nézve - Te törtél be a házamba ember! - nézett gonoszan az ismeretlen teremtmény.

- Én... nem tudtam, hogy lakik itt valaki. - dadogta ugyan úgy Nik.

- Hát pedig lakik. És nem is akárki. - vigyorodott el ismét ezzel megcsillantva hegyes szemfogait.

- Vámpír... vagy? - tette fel a magától értetődő kérdést a fiú mire az előtte lebegő töretlen mosollyal válaszolt.

- A nevem Frederik. - mondta komolyan mégis bohókásan. Hihetetlen érzéseket keltett. Ellentétes érzelmek egyszerre futottak össze Nik testében és nem tudott rájönni miért, de hirtelen átfutott agyán az is hogy előtte tényleg egy igazi hús-vér vámpír áll... illetve lebeg.