Azt mondták, lesznek pálmafák is.
Én persze egyáltalán nem hittem el, de hát ezt mondták. És hogy látni fogom őket a repülőről.
Persze hogy tudom, hogy vannak pálmafák Dél-Kaliforniában! Azért nem vagyok teljesen lüke. Én is nézem a Baywatct, meg minden. De mivel én Észak-Kaliforniába költöztem, nem számítottam pálmákra. Egyáltalán nem. Különösen azután nem, hogy az anyám közölte, ne dobjam a pulóvereimet a kukába.
– Nem, nem, szükséged lesz rájuk – mondta. – És a kabátjaidra is. Nincsenek olyan hidegek, mint New Yorban, de azért néha elég csípős az idő.
Pontosan ezért viseltem a fekete motorosdzsekimet. Persze feladhattam volna a többi cuccommal együtt, de valahogy jobban éreztem magam úgy, hogy ott volt velem.
Ott ültem hát a repülőn, fekete bőrdzsekiben, és a pálmafákra meredtem az ablakon át, amint leszálltunk. Hát ez állati, gondoltam. Fekete bőrdzseki és pálmafák. Jól összeillünk… úgy, ahogy gondoltam… pont úgy…
Nem mondhatnám, hogy anyám rajong a fekete bőrdzsekimért, pedig esküszöm, nem azért viselem, hogy az őrületbe kergessem, de tényleg. Egyáltalán nem izgat, hogy olyan pasihoz ment férjhez, aki mindössze 3000 mérföldnyire lakik New Yorktól, hogy a másodév közepén iskolát kell váltanom, hogy el kell válnom a legjobb – és mellesleg az egyetlen – barátnőmtől, akivel a bölcsőde óta elválaszthatatlanok vagyunk, és ott kell hagynom azt a várost, ahol eddigi tizenhat évemet töltöttem.
Nem, egyáltalán nem izgat. Komolyan.
Pont ellenkezőleg, igazán szeretem Andyt, az új mostohámat. Anyám jól járt vele. Boldoggá teszi. És velem is nagyon kedves.
Csak ez a költözés dolog, ez piszkálja a csőrömet.
Ja, igen… a három gyerekét említettem már?
Mind ott tolongtak, amikor leszállt a gép. Anyám, Andy és Andy három fia, Szundi, Bamba és Doki. Én neveztem el így őket. Ők az új mostohatestvéreim.
– Suzie! – Akkor sem téveszthettem volna őket össze mással, ha anyám nem harsogja a nevemet, amikor meglát. Az új családom. Andy két ifjabb fia egy óriási táblát szorongatott: Isten hozott itthon Suzannah! Az utasok a gépről ott sétáltak el mellette, és persze nem állták meg, hogy oda ne súgják egymásnak: „Nézd, de édes”, amitől a rosszullét kerülgetett.
Tudtam. Tudtam, hogy egyszerre be fogok illeszkedni.
– Oké – sziszegtem, ahogy új családomhoz siettem. – Most már letehetitek a táblát.
De anyám a nagy ölelgetésben meg sem hallotta, amit mondtam. – Jaj, Suzie! – egyre csak ezt ismételgette. Ki nem állhatom, ha Suzie-nak szólítanak. Csak az anyámtól tűröm el, úgyhogy fenyegető pillantásokat küldtem a fiúk felé, hogy elriasszam őket az ötlettől… De ők csak álltak azzal a lökött táblával a kezükben, és mindenféle képeket vágtak. Bamba gondolom azért, mert túl sötét ahhoz, hogy mást várjon tőle az ember, Doki, mert… hát, gondolom örült, hogy újra találkozhatunk. Hát igen, Doki egy kicsit furcsa. Szundi, a legidősebb meg csak állt, és… nos, úgy tűnt, majd’ elalszik.
– Jól utaztál, kicsim? – Andy levette a vállamról a táskát, és a sajátjáéra tette. Meglepődött, hogy milyen nehéz. – Hűha! Hát te meg mit rejtegetsz itt bent? Tudod, hogy a New York-i tűzcsapok csempészése egyik államból a másikba büntetendő cselekmény?
Rámosolyogtam. Andy egy nagydarab tökfej, de legalább aranyos. Halvány lila gőze sincs róla, hogy mi számít New York államban bűncselekménynek, mert összesen kábé ötször járt ott. És véletlenül pontosan ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy meggyőzze anyámat, menjen hozzá feleségül.
– Nem tűzcsap, hanem parkolóóra – közöltem. – És van még négy bőröndöm.
– Négy?! – adta Andy a megdöbbentet. – Miért, mire készülsz? Csak nem költözöl?
Említettem már, hogy komikusnak képzeli magát? Pedig nem az. Hanem ács.
– Suze! – lelkendezett Doki. – Észrevetted, hogy amikor leszálltatok, a gép farka egy kicsit megbillent? Egy felfelé szálló légáramlat okozta… A jelenség akkor figyelhető meg, amikor egy meghatározott sebességgel haladó tömeg azonos vagy nagyobb erejű sebességgel haladó, ellentétes irányú légáramlattal találkozik.
Doki, Andy legkisebb fia még csak tizenkettő, de akár negyven is lehetne. Az esküvő alatt végig a földönkívüliek csordacsonkításait taglalta, meg persze azt, hogy az egész 51-es körzet nem más, mint az amerikai kormány ködösítése, mert nem akarják, hogy kiderüljön, Nem Vagyunk Egyedül a Világon.
– Jaj, Suzie – mondogatta anyám –, annyira örülök, hogy itt vagy! Egyszerűen imádni fogod a házat! Tudod, először valahogy nem éreztem magam otthon benne, de most, hogy itt vagy... És várj csak, amíg meglátod a szobádat! Andy olyan szépen rendbe hozta…
Mielőtt összeházasodtak, Andy és anyám hetekig keresték a megfelelő házat: olyat akartak, ahol mindenkinek van saját szobája. Végül a Carmel-dombokban beleszerettek egy hatalmas nagy házba, de csak azért bírták megvenni, mert baromira le volt pusztulva, meg persze azért, mert az építőipari cég, aminek Andy olykor melózik, baromira olcsón megcsinálta. Anyám napokon át áradozott a szobámról, és esküdözött, hogy az enyém a legmenőbb a házban.
– Na és a kilátás! A hatalmas, kiugró ablakfülke egyenesen az óceánra nyílik! Jaj, Suze, imádni fogod!
Hát persze, hogy imádni fogom. Kábé annyira, mint lucernacsírát enni bagel helyett, vagy szörfözni metrózás helyett, ha már itt tartunk.
Bamba, ki tudja, miért, kinyitotta a száját, és málén megszólalt:
– Tetszik a kilátás?
Hihetetlen, hogy annyi idős, mint én. Na persze az mindent megmagyaráz, hogy az iskolai birkózócsapat tagja. Állandóan a fojtófogáson meg az izomnövelő proteinitalokon jár az esze – legalábbis erre a következtetésre jutottam az esküvőn. Doki és Bamba közé ültettek, úgyhogy képzelheted, milyen gördülékenyen folyt a társalgás…
– Ja, szuper – mondtam, aztán kitéptem a fotót a húsos kezéből, és lefelé fordítottam, hogy ne látszanak a színek. – Na, mehetünk végre? Fel akarom venni a csomagjaimat, mielőtt valaki elvinné őket!
– Jaj, hogy milyen igazad van! – anyám még egyszer megölelt. – De annyira örülök, hogy itt vagy! Nagyszerűen nézel ki… - Majd, bár látszott rajta, hogy nem akarja, de aztán mégsem bírja megállni, halkan, hogy senki más ne hallja, a fülembe súgta:
– Már megbeszéltük ezt a dzsekit, nem, Suze? És azt hittem, hogy ezt a farmert régen kidobtad.
A legrégebbi farmerom volt rajtam, az, aminek lyukas a térde. Szerintem kifejezetten jól nézett ki a fekete selyem felsőmmel meg a cipzáras bokacsizmámmal. A fekete motorosdzsekimmel meg a tengerészgyalogos válltáskámmal kiegészítve olyan voltam ebben a szerelésben, mint egy menekülő kamasz egy tévéfilmből.
De hát amikor az ember nyolc órát repül egyfolytában, legalább érezze magát kényelmesen!
Ezt anyámmal is közöltem, aki csak felnézett az égre, de nem szólt semmit. Ezt bírom anyámban. Nem szajkózza állandóan ugyanazt, más anyákkal ellentétben. A mostohatesóimnak fogalmuk sincs, hogy milyen szerencsések.
– Na jó – mondta inkább anyám. – Menjünk a táskáidért.
Aztán újra megszólalt, most már normális hangon: Jake, gyere! Megyünk Suze táskáiért!
Rá kellett szólnia Szundira, aki úgy nézett ki, mint aki állva elaludt. Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy Szundi, aki végzős a középiskolában, álomkóros-e, vagy esetleg drogos, de ő csak értetlenkedett: – Nem, miért lenne az? – Mintha a fickó nem álldogálna ott nagyokat pislogva, egyetlen szó nélkül.
Várjunk csak, ez nem fedi teljesen a valóságot. Egyszer megszólalt, és mondott nekem valamit. Azt mondta: „Mi van, szektás vagy?” Az esküvőn kérdezett meg. Kint álldogáltam, egy szál lopott cigarettával a kezemben, a fekete dzsekimben, amit a koszorúslányruhámra vettem fel.
Most mi van? Életem első és utolsó cigijét pipáltam el! Akkoriban sokat stresszeltem. Izgultam, hogy anyám hozzámegy ehhez a fickóhoz, elköltözik Kaliforniába, engem meg jól elfelejt. Esküszöm, azóta egy szál sem volt a kezemben.
Persze, Jake-kel kapcsolatban ne érts félre: 180 cm magasan, az apjáéhoz hasonló, bozontos szőke hajjal és ragyogó ék szemekkel igazán „szép darab”, ahogy Gina, a legjobb barátnőm mondaná. Persze azért nem egy észkombájn…
Doki egyfolytában a szélsebességről papolt. Azt magyarázta, hogy milyen sebességgel – mint kiderült, második kozmikus sebességgel – kell haladni, ha le akarjuk győzni a Föld gravitációs erejét. Úgy döntöttem, Doki még jól jöhet a házi feladatoknál, akkor is, ha én három osztállyal fölötte járok.
Amíg Doki mesélt körülnéztem. Még soha életemben nem jártam Kaliforniában, és meg kell mondanom, abszolút látszott, hogy nem New Yorkban van az ember. Pedig még csak a San Jose Nemzetközi Reptéren jártunk! Legelőször is minden tisztának tűnt. Se kosz, se szemét, se falfirkák. A falakat világosra festették, pedig tudod, hogy a világoson hogy meglátszik a kosz. Miért, mit hittél, a New Yorkiak miért járnak állandóan feketében? Azért mert menő? Egy fenét. Azért, hogy ne kelljen lecipelni a cuccokat a mosodába minden egyes alkalommal viselés után.
Úgy tűn, hogy ez itt, a napos Kaliforniában nem okoz gondot. Sőt, a világos volt a menő. Példának okáért az egyik nő rózsaszín nadrágban és fehér melltartóban sétafikált. Semmi más nem volt rajta. Ha Kaliforniában ez a módi, kész kulturális sokk vár rám…
Na és tudod, hogy mi volt még állati furcsa? Senki sem veszekedett. Persze itt-ott volt sorban állás, de senki sem ordibált a pult mögött állókkal. New Yorkban a vevők állandóan pörölnek valamiért, tök mindegy, hol vannak, a reptéren, a Blooomingsdale-ben vagy a hotdogárusnál. Egyszerűen mindenhol.
De itt? Hát itt mindenki tök laza.
Szerintem tudom is, hogy miért. Úgy értem, itt aztán nincs semmi, amin felidegesíthetné magát az ember. Kint ragyogó napsütésben pálmafák álltak – azok a pálmák, amiket a repülőről láttam. A parkolóban sirályok kapirgáltak – nem galambok, hanem igazi, óriási, fehér-szürke sirályok. És amikor végre begyűjtöttük a bőröndjeimet, senki sem akarta tudni, hogy a címke és a jegyemen lévő ellenőrzőszelvény egyezik-e. Csak annyit mondtak, hogy „Viszlát! Kellemes napot!”
Hihetetlen.
Gina, a legjobb barátnőm Brooklynban – na jó, az egyetlen barátnőm – kijelentette, majd meglátom, a három mostohafivérnek előnyei is vannak. Ő aztán csak tudja, mert neki négy igazi bátyja van. Persze egy szavát sem hittem, ugyanúgy, ahogy a pálmafákról is azt hittem, kitaláció. De amikor Szundi felkapta két bőröndömet, Bamba meg a másik kettőt, én meg ott álltam egy szál cipekednivaló nélkül, mert Andy megkaparintotta a válltáskámat, hirtelen leesett, miről beszélt: a fiútesók néha tényleg jól jönnek. Tök jól tudnak nehéz cuccokat cipelni, ráadásul úgy látszik, egy cseppet sem zavarja őket a dolog.
Végül is én pakoltam meg a bőröndöket. Csak tudom, mi van bennük! Egyáltalán nem könnyűek. De Szundi és Bamba mintha csak azt mondta volna: „Nincs itt semmi gond! Menjünk már!”
Miután a bőröndjeim jó kezekbe kerültek, a parkolóba indultunk. Ahogy az automataajtók kinyíltak, mindenki, még az anyám is, előhúzott a zsebéből egy napszemüveget. Úgy látszik, tudtak valamit, amit én nem. Amint kiléptem az ajtón, rájöttem, mi az.
Itt süt a nap.
Nemcsak egyszerűen süt – ragyog. Méghozzá annyira, hogy bántja az ember szemét. Nekem is van napszemüvegem valahol, de mivel New Yorkban 4 fok volt és havas eső esett, eszembe sem jutott, hogy olyan helyre tegyem, ahonnan elő is lehet venni. Amikor anyám először közölte velem, hogy költözünk – úgy döntöttek Andyvel, hogy egy gyerekkel, tévériporterként neki könnyebb, mint Andynek három fiúval és egy saját céggel – megpróbálta bemagyarázni nekem, hogy imádni fogom Észak-Kaliforniát. – Tudod, ott forgatták az összes Goldie Hawn- és Chevy Chase-filmet!
Szerettem Goldie Hawnt és Chevy Chase-t is, de arról lövésem se volt, hogy van egy közös filmjük is.
– A Steinbeck-történetek is itt játszódnak, amiket az iskolában el kellett olvasni. Tudod, a Vörös póni.
Hát, nem mondhatnám, hogy meghatódtam. A Vörös póniból például csak arra emlékszem, hogy egyetlen nő se volt benne, csak hegyek. A parkolóban állva felbandzsítottam a San Jose Nemzetközi Repülőteret körülölelő dombokra. Tényleg sokan voltak, és száraz, barna fű borította őket.
A dombokat olyan fák tarkították, amilyeneket még életemben nem láttam. A tetejük úgy nézett ki, mintha egy óriási ököl az égből jól kupán vágta volna őket. Később kiderült, hogy ciprusok.
A parkolóban, a meglepően vaskos, hihetetlenül magas pálmák lábánál oltári kövér bokrok guggoltak, oltári nagy vörös virágokkal – valahol biztos volt egy öntözőrendszer. A bokrokat, mint később kiderült, hibiszkuszoknak hívták. A körülöttük lebegő, zümmögő bogarak pedig egyáltalán nem bogarak voltak. Hanem kolibrik.
– Ja, igen – vonta meg a vállát anyám, amikor közöltem vele a tényt. – Ott vannak mindenütt. Otthon etetőink is vannak. Kiakaszthatsz egyet az ablakodba.
Kolibrik az ablakomban? Brooklynban csak és kizárólag galambok érdeklődtek az ablakom iránt. És anyám sosem biztatott arra, hogy etessem őket.
A kolibrikkel kapcsolatos örömömet némileg beárnyékolta Bamba bejelentése: – Én vezetek! – és már indult is a hatalmas terepjáró vezetőülése felé.
– Én vezetek – jelentette ki Andy ellentmondást nem tűrően.
– Jaj, apa – panaszkodott Bamba –, megmondanád, hogy fogok átmenni a vizsgán, ha sose gyakorolhatok?
– Majd gyakorolsz a Ramblerrel – jelentette ki Andy, aztán kinyitotta a Land Rover csomagtartóját, és elkezdett bepakolni. – Ez rád is vonatkozik, Suze.
Hát ezen megdöbbentem. – Mi vonatkozik rám?
– Te is gyakorolhatsz a Ramblerrel. – Tréfásan megfenyegetett az ujjával. – Persze csak akkor, ha az anyósülésen valaki olyan ül, akinek jogosítványa is van!
Én meg csak pislogtam. – Én nem tudok vezetni.
Bamba hangosan felnyerített. – Te nem tudsz vezetni? – és ezzel oldalba bökte Szundit, aki a kocsi oldalának támaszkodva napozott. – Hé, Jake, nem tud vezetni!
– Egyáltalán nem meglepő, hogy egy tősgyökeres New York-i nem rendelkezik vezetői engedéllyel, Brad – szólalt meg Doki. – Nem tudtad, hogy New York Cityben működik Észak-Amerika legnagyobb tömegközlekedési rendszere, amely 13,2 millió embert szolgál ki egy 4000 négyzetmérföldnyi, New Yorktól Long Islanden át Connecticutig elterülő területen? És hogy évente 1,7 millió utas élvezi a kiterjedt metró-, busz- és vasúthálózat előnyeit?
Dokire meredtünk. Aztán anyám óvatosan megszólalt. – Sose volt autónk a városban.
Andy lecsapta a csomagtetőt. – Ne izgulj, Suze, majd beíratunk egy tanfolyamra. Egykettőre beéred Bradet, meglátod.
Bambára bámultam. Hát arra aztán egyáltalán nem számítottam, hogy egyszer majd valaki azzal biztat, bármiben is utol kellene érnem – pont őt.
Az viszont kiderült, hogy rengeteg meglepetésben lesz részem. A pálmafák csak a kezdet volt. Útközben, a ház felé, ami egy órácskányira esett a reptértől – Bamba és Szundi közé beszorulva, a hátul kuporgó Dokival, aki egyfolytában a New York-i Közlekedési Vállalat dicsőségét zengte, egyre hosszabb órácskányira –, lassan rájöttem, hogy itt minden más lesz, mint amit vártam, és amihez korábban szoktam.
És nem csak azért, mert Amerika másik felén éltem. Nem azért, mert bármerre néztem, olyan dolgokat láttam, amikkel New Yorkban soha nem találkoztam: hatalmas, út menti, tizenkétdolláros articsókát és gránátalmát hirdető táblákat; egymásba érő szőlőültetvényeket falugasokra csavarodó-tekeredő szőlővesszőkkel; citrom- és avokádóültetvényeket; burjánzó zöld növényzetet, amelyről azt sem tudtam, mi fán terem. S mindezt oly kék és oly hatalmas ég koronázta, hogy a fölöttünk lebegő hőlégballon lehetetlenül aprócskának tűnt – olyan kicsinek, mint egy olimpiai méretű úszómedence legalján a dugó.
Ráadásul ott volt az óceán is; olyan hirtelen tűnt elő, hogy egy pillanatra azt hittem, egy újabb ültetvény. Aztán rájöttem, hogy ez az ültetvény ragyog, benne tükröződik a nap, s apró S.O.S. jeleket villog felém. Annyira csillogott, hogy napszemüveg nélkül alig lehetett rápillantani.
De végre ott volt a Csendes-óceán… hatalmasan szétterülve, majdnem, mint az égbolt, vonagló, élettel teli teremtmény, amely egy vessző alakú, homokos partot ostromolt.
New York-i lévén alig láttam még óceánt, homokos tengerpartról nem is beszélve. Amikor feltűnt előttem, elállt a lélegzetem – nem tehettem róla. És amikor elállt a lélegzetem, mindenki elnémult, kivéve Szundit, aki természetesen szundikált.
– Mi van? – kérdezte anyám rémülten. – Mi a baj?
– Semmi – mormoltam. Zavarba jöttem. Hát persze, ezek a népek itt hozzászoktak az óceánhoz. Most majd biztos azt hiszik, hogy valami elvarázsolt baba vagyok, mert annyira izgalomba hozott. – Csak az óceán…
– Ó, igen – válaszolta anyám –, gyönyörű, nem igaz?
Bamba kinyitotta a száját: – Jó kis hullámok! Lehet, hogy vacsora előtt lemegyek a partra!
– Szó se lehet róla – hűtötte le Andy –, amíg be nem fejezted azt a tesztet.
– Na, apa!
Ez aztán anyámat arra ösztönözte, hogy hosszú és részletes beszámolóba bonyolódjon az iskoláról, ahová írattak – és ahová Szundi, Bamba és Doki is jár. Az iskola, amit valami spanyol fickóról, Junipero Serráról neveztek el, aki az 1700-as években bukkant fel, és arra kényszerítette az őslakosokat, hogy a saját hitük helyett a kereszténységet gyakorolják, hatalmas misszió volt, és évente mintegy 20 000 turistát vonzott.
Nem nagyon figyeltem anyámra. Az iskola iránti érdeklődésem mindig olyan kb. nulla lehetett. Különben is azért nem költözhettem karácsony előtt, mert az iskolában nem volt hely; várnom kellett egészen a második félév elejéig, hogy felvegyenek. Én egyáltalán nem bántam – pár hónapig a nagyanyámmal laktam, aki amellett, hogy egészen kiváló védőügyvéd, tök jól főz.
Még mindig az óceánon járt az eszem, ami közben eltűnt a dombok mögött. Kitekeredett nyakkal fordultam hátra, hogy még egy pillantást vethessek rá, amikor eljutott az agyamig, amit hallottam. – Várjunk csak. Mikor is épült az iskola?
– A 18. században – válaszolt Doki. – A misszió, amit a katolikus egyház és a spanyol kormány irányelvei szerint a ferencesek irányítottak, nemcsak az őslakosok áttérítését tekintette céljának, hanem azt is, hogy az indiánok az új spanyol társadalom sikeres kereskedőivé váljanak. A misszió eredetileg…
– A 18. században? – előrehajoltam. Szundi és Bamba közé szorultam. Szundi feje előreesett, ráborult a vállamra. Tisztán éreztem, hogy Finesse sampont használ. Hadd osszam meg veled, hogy azt Gina nem említette, a fiúk mennyi helyet foglalnak el. Közlöm veled, hogy sokat, különösen, akkor, ha 180 cm magasak, 90 kilót nyomnak, és ráadásul ketten vannak. – A 18. században?
Anyám meghallhatta a rémületet a hangomban, mert megfordult, és nyugis hangon megszólalt.
– Suzie, ezt már megbeszéltük. Mondtam, hogy a Robert Louis Stevensonra egy évet kell várni, te meg közölted, hogy nem akarsz lányiskolába járni, úgyhogy a Szent Szív is kiesett, Andy pedig rémes történeteket hallott a drogozásról meg a bandákról az állami iskolákban, úgyhogy…
– A 18. században? – A szívem olyan gyorsan dobogott, mintha futottam volna. – De hát akkor az háromszáz éves!
– Nem értem. – Beértünk a városba, Carmel-by-the-Sea-be. Festői házacskák – némelyik zsúpfedeles –, gyönyörű, apró éttermek, galériák mindenütt. Andy óvatosan vezetett, mert nagy volt a forgalom, ráadásul a lámpák is hiányoztak, amire, ki tudja miért, a helyiek igen büszkék voltak. – Mi a gond a 18. századdal?
Anyám megszólalt, azon a hangsúly nélküli hangon, amit én rossz-hír-hangnak hívok, és amit akkor szokott használni, ha valami tragédiáról tudósít, például repülőszerencsétlenségről vagy gyerekgyilkosságról: – Suze soha nem volt oda a régi épületekért.
– Tényleg? Hát, akkor a ház sem fog tetszeni neki.
Belekapaszkodtam a fejtámlájába. – Miért? – préseltem ki magamból. – Miért nem fog tetszeni?
Azonnal rájöttem, amint megláttam. Hatalmas volt. Rettentően gyönyörű, viktoriánus tornyocskákkal és kiugró ablakokkal. Anyám kékre, fehérre és krémszínűre festette, óriási, árnyas fenyőfák vették körül, mindenfelé gazdagon virágzó bokrok terpeszkedtek. Három emelet magas, teljesen fa, nem az az üveg-acél vagy terrakotta borzalom, mint a szomszéd házak. A leggyönyörűbb ház volt a környéken.
Én meg be sem akartam tenni oda a lábamat.
Tudtam, amikor beleegyeztem a költözésbe, hogy sok minden megváltozik. Az út menti articsóka, a citromültetvények, az óceán… mind nem számít. A legnagyobb változás, az igazat megvallva az, hogy mostantól fogva osztozkodnom kell az anyámon. Az utóbbi tíz évben, amióta apám meghalt, csak mi ketten voltunk. És meg kell mondjam, egyáltalán nem bántam. Igazából, ha nem lett volna nyilvánvaló, hogy anyám mennyire boldog Andyvel, egy tapodtat sem engedtem volna az igazamból, és nemet mondtam volna az egész költözősdire.
De hát rájuk sem kell nézni – anyámra és Andyre –, akkor is tudja az ember, hogy teljesen meg vannak veszve egymásért. Miféle gyerek az olyan, aki erre nemet tud mondani? Így aztán elfogadtam Andyt meg a három fiát, és megbékéltem azzal is, hogy mindent ott kell hagynom, amit ismertem és szerettem – a legjobb barátnőmet, a nagyanyámat, a bageleket és a Sohót – hogy anyám olyan boldog legyen, amennyire megérdemli.
De arra álmomban sem gondoltam, hogy életemben először egy házban fogok lakni.
Ráadásul nem akármilyen házban, hanem, ahogy Andy büszkén közölte velem, mikor kipakolta a táskáimat az autóból, és a fiai kezébe nyomta őket, egy átalakított, 19. századi fogadóban. 1849-ben épült, és aligha örvendett túl jó hírnévnek a maga idejében. Az első szalonban a kártya és a nők miatt párbajoztak – a golyónyomok még most is látszottak. Ráadásul Andy egyet bekeretezett, ahelyett, hogy betömte volna. Egy kicsit morbid, ismerte el, de legalább érdekes. Lefogadom, mondta, hogy a környéken csak a mi házunkban van 19. századi golyónyom.
Hú, helyeseltem, lefogadom.
Anyám állandóan engem figyelt, ahogy a terasz rengeteg lépcsőjét megmásztuk. Tudtam, ideges, hogy mit szólok majd. Bosszantott, hogy nem figyelmeztetett. De azért asszem tudom, miért nem. Ha megmondta volna, hogy egy százévesnél is régebbi házat vettek, sosem költöztem volna ide. Nagyanyámnál maradtam volna az egyetemig.
Mert anyámnak igaza van: ki nem állhatom a régi épületeket.
Arra azért én is rájöttem, hogy ez itt nem semmi. A teraszról egész Carmelt látni lehetett: a várost, a völgyet, a partot, az óceánt. Lélegzetelállító volt a kilátás. Ezért akár milliókat is adnának – és, ahogy a környező házakat elnéztem, adtak is. Nem kéne tiltakoznom, egyáltalán nem.
Mégis végigfutott a hideg a hátamon, amikor anyám megszólalt: – Gyere, Suze, megmutatom a szobádat.
A ház bent is ugyanolyan gyönyörű volt, mint kívülről. Fényes juharfa, vidám kékek és sárgák. Felismertem anyám dolgait, és ettől egy kicsit jobban éreztem magam. Ott volt a komód, amit együtt vettünk egy hétvégi kiránduláson Vermonthban. A nappaliban a falon ott lógtak a gyerekkori fényképeim Szundi, bamba és Doki képei mellett. Anyám könyvei a dolgozóban sorakoztak a könyvespolcon. A növényei – a szállításukért égbekiáltóan sokat fizetett, mert nem bírt tőlük elválni – elfoglalták a házat: faállványokon csücsültek, festett üvegablakok előtt lógtak, a lépcsőkorlát tetején trónoltak.
Persze ismeretlen dolgokat is észrevettem: az íróasztalon, ahol anyám a csekkeket szokta írni, egy csillogó, fehér komputer állt. A dolgozóban a kandallóba meglepő módon egy hatalmas képernyőjű tévét dugaszoltak, amihez joystickek csatlakoztak valami videójátékhoz; a garázsba vezető ajtó mellett a falhoz támasztva szörfdeszkák sorakoztak; a hatalmas, nyáladzó kutyáról már nem is beszélve, aki a jelek szerint meg volt róla győződve, hogy kaját rejtegetek a zsebemben, mert azt a nagy, nedves orrát állandóan megpróbálta beledugni.
Mindez annyira tolakodóan férfiasnak tűnt, annyira idegennek és oda nem illőnek a mi kettőnk eddigi életéhez képest, hogy biztos eltart majd egy ideig, amíg megszokom.
A szobám az emeleten volt, pont az első terasz fölött. Anyám a reptértől a házig egyfolytában az ablakfülkébe illeszkedő ülőkét emlegette idegesen, amit Andy csinált. Az ablakfülkéből ugyanolyan kilátás nyílt, mint a teraszról. Igazán édes volt tőlük, de tényleg, hogy ilyen szép szobát adtak, azt a szobát, ahonnan a legjobb a kilátás az egész házban.
Aztán amikor megláttam, hogy mennyit vesződtek a szobával, hogy otthon érezzem magam benne (vagyis inkább egy túlzottan nőies fantomlány, nem én; én sosem voltam az az üvegfedelű öltözőasztalkás, hosszúkörmű típus), már tényleg rosszul lettem, amiért úgy viselkedtem a kocsiban. Andy vajszínű, nefelejcsekkel díszített tapétacsíkkal szegélyezte a falon végigfutó, finoman megmunkált, fehér faburkolatot; ugyanaz a tapéta borította a szobából nyíló fürdőszobát, az én saját fürdőmet is; a csipkebaldachinos ágyat már meg sem említem – anyám mindig akart nekem egy ilyet, és most úgy tűnik, nem tudott ellenállni. Arra gondoltam, amikor körülnéztem a szobában, hogy hé, hiszen ez nem is olyan rossz! Eddig minden jól megy. Lehet, hogy minden rendben lesz, lehet, hogy senki sem volt boldogtalan ebben a házban, és akit lelőttek, az mind megérdemelte…
De aztán az ablakfülke felé fordultam, és észrevettem, hogy valaki már elfoglalta az ülőkét, amit Andy olyan szeretettel készített.
Valaki, aki sem velem, sem Szundival, sem Bambával, sem Dokival nem állt rokonságban.
Andy felé fordultam, vajon észrevette-e a behatolót. Hát persze, hogy nem, pedig a fickó ott csücsült, éppen az orra előtt.
És anyám sem látta. Csak az arcomat. Gondolom, nem lehetett valami vidám, mert az övé elsötétedett, aztán szomorúan felsóhajtott. – Jaj, Suze. Már megint?
