Ártatlan áldozatok

412 22 2
                                    

Mikasa Ackerman.

Ez állt a levél elején, amelyet remegő kezemben tartottam. A könnyeim szabályozatlanul áztatták az idősödő papírját, de már nem bántam. A gondosan, kézzel megírott levél elkészítésének minden fázisára emlékeztem; a tinta megszerzésétől egészen az utolsó betű leírásáig. Heteket szántam kizárólag arra, hogy a tökéletes helyesírást elsajátítsam, és az időm nagy részét csak elvesztegettem. De nem bántam meg. Érdemes volt egy jó cél érdekében dolgoznom, és csak ez éltette bennem az egyre elhaló tüzet.

A mai napon azonban, minden fáradozásom, minden felkészülésem hiába volt. Mikasa nem tért vissza. A hír lesújtott, nem jutottam szóhoz a hirtelen eseménytől. Kimondatlan gondolataim ott lebegtek körülöttem, az alkalmak, amikor elmondhattam volna neki őket, örökké a múlt részeit képezték. Nem lesz több ilyen. Nem fogunk többet a tűz körül ülni, és a hidegtől egymáshoz közelíteni, amíg kínos pillantások közt egy takaró alá nem bújunk. Nem fogjuk a hétköznap eseményeit kiparodizálni, és őrültek módjára nevetni minden apróságon. Nem leszünk többé együtt.

A parancsnok irodája szűkülni kezdett, ahogy a sírás eluralkodott rajtam, és kapkodva a levegőt próbáltam megnyugtatni magam. A könnyektől elhomályosult látásom miatt támolyogva az asztal mögött nyugvó székre vetettem le magam. A kezembe temettem az arcom, és ráborultam az asztalra. A vállam némán rázkódott. Szégyelltem, hogy férfi létemre akárkiért is megejtem a könnyemet, de a közelmúlt történései ezzel az eggyel tetézve robbantak ki belőlem, amit így tudtam legjobban kiadni magamból. A világ fájdalmát is a vállamra vettem, ahogy a meg nem történt dolgokon rágódtam, és önmarcangolásba kezdtem. Hibáztatni kezdtem magam, és felelősnek érezni az egész szerencsétlenségért. Ha nem küldöm ki Mikasát, nem kellett volna harcolnia. Ha nem erősködtem volna...

Az ajtó hangosan nyikorogva kinyílt, és egy termetes alak lépett be rajta. Súlya alatt a padló is megreccsent, ahogy az asztal felé közeledett.

- El kell fogadnod, Eren. - szólt reszelős hangon Reiner, a szőke hajú katona, aki csak az árral sodródott, és a bűntudatot, hogy annyi emberéletet kioltott, cipelte a hátán. Sokan felnéztek rá emiatt, hogy egy ekkora lépést meg mert tenni, de én sosem fojtottam el örökös gyűlöletemet iránta. Kezét megnyugtatóan a vállamra simította, és kissé megszorította, ösztönözve arra, hogy össze kell szednem magam. Fejemet fáradtan emeltem fel, és egyenesedtem fel valamelyest. Nyálam-könnyem összefolyt egyvelege tapasztotta a hajamat a számhoz, és az orromhoz. Szemeim vörösek voltak a sok nyűgtől, melyet átéltem, és kissé fel is dagadtak a visszafojtott bőgéstől. Megviselten néztem ki, úgy, ahogy már rég kellett volna. Túl sokáig voltam erős, túl sok ideig akartam jó példát mutatni. De ugyan, kinek mutatnék én példát?

- Most menj, és zuhanyozz le, Hanji sürgős találkozót hívott össze. - utasított Reiner, én pedig csendben engedelmeskedtem. A feladatának érezte, hogy felkaparjon a földről, és jobb kedvre derítsen, de amennyire komoly voltam, ez nehezen sikerült neki. Egy személy tudott csak mindig, minden helyzetben megnyugtatni, és oldani a végtelennek tűnő feszültségemet.
Mikasa. Mikasa Ackerman.

Az utat csoszogva tettem meg, a törölközőmet és az elegáns, ünnepi ruháimat a mellkasomhoz szorítva. Úgy éreztem magam, mint egy vénember, aki már csak azért él, mert az orvosoktól szánalomból kapja a gyógyszereket. Közben be-bepillantottam a folyosón lévő, résnyire nyitott ajtókon; mindenki lázasan készülődött, forgolódott, úgy tűnt, Hanji valami hatalmasra készül. Izgatott párbeszédek hallatszottak ki, a kivehetetlen mondatok csak zavartak.

Lassan elértem az elkerített, fürdő részleghez, férfiaknak és nőknek egyaránt elszeparálva. Az egyik, kisebb szobát kiválasztva benyitottam, és felmértem a terepet. Egy parányi szoba volt, zuhanyfülkével, és épp elég hellyel, hogy privát módon levethessem a ruháimat. Egy kicsi szekrény állt a sarokban, vidáman várva, hogy valaki rápakolja a ruháit. Kigomboltam az ingemet, és lehúztam a nadrágomat, és már be is léptem a nyugtató vízsugár alá.

Vörös kötelékWhere stories live. Discover now