A korona hagyatéka

~1.Rész~

  Farsiris Asward idegesen álldogált a virágoskert előtt. Izzadt tenyerével végig simított fekete szoknyáján, hogy azzal is csökkentse a benne tomboló feszültséget.
A nap lenyugvóban volt már, így a virágok még szebben tündököltek, akár csak egy festményen. Volt ott mindenfajta és színű a hófehértől a mély bordóig. A lány tekintete  azonnal megtalálta a pompásan virágzó rózsákat, amik olyan ékesen nyújtózkodtak az ég felé, mintha csak próbálták volna kiélvezni a nap utolsó sugarait.

  Farsiris megfordult, és szemügyre vette az előtte magasodó fehér kastélyt. Két magas tornyával úgy tűnt, mintha elérné az égbolt felszínét. Hatalmas ívelt ablakaival kellemes benyomást keltett, szinte hívogatta az embert. Az udvarban álló mindenféle állatokat, és isteneket ábrázoló szobrok csak még jobban hozzájárultak mindehhez a pompához, amit a kastély megjelenése sugallt. Az ember akár órákig is képes lett volna csodálni ezt a gyönyörű építményt és a szívébe zárnia azt minden apró kis részletével együtt.

  Egy lágy szellő söpört végig az udvaron és felkapott néhány lehullott falevelet a földről. A hercegnő ruhájának alján landolt egy kósza falevél, amiért mosolyogva lehajolt, hogy leszedje onnan. A falevelet a kezei közt morzsolgatva, próbált rá jönni, hogy miért kellet most itt lennie.

  Egy héttel ezelőtt, egy gyönyörű arannyal szegélyezett levelet küldtek ki nekik, amiben Reyes király, Combat uralkodója invitálta őket egy egy  hetes látogatásra a Reyes birtokra.
Farsiris nem értette ezt a nemes gesztust, hiszen közismert volt, hogy a két uralkodó család között már évtizedek óta viszály gyúlt. A lány hiába győzködte szüleit és keresett kibúvót, hogy őt ne rángassák el, édesapja határozottan, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy már pedig ő is velük tart.

Gyűlölte ezt az egészet. Néha azt kívánta, hogy bár ne született volna hercegnőnek, ne mondanák meg neki, hogy mikor mit csináljon. Ha megtehetné, fogná magát és egy lakatlan szigetre költözne az idők végezetéig.

- Farsiris - zökkentett ki a gondolataiból a hercegnőt édesanyja hangja. A lány a hang felé fordult, és meglátta a kecsesen felé sétáló királynő alakját. A haja és az arca még mindig makulátlanul gyönyörű volt, amihez szépséges aranyszín ruhája hozzá járult. Legalább tíz évet simán letagadhatna.

- Igen anyám? - kérdezte Farsiris ahogy mellé érve megállt a királynő.

- A többiek már mind bementek. Gyere, nem illik így bóklásznod a birtokon - fogta meg a kezét és a kastély bejáratához kezdte el finoman húzni.

Néhány órája érkeztek meg a csoda szép Combatba. Farsirist elvarázsolta a birtok, a rengeteg erdő, a magas fáival és a lenyűgözően sok dimbes-dombos völgyével. A lányt elkapta egyfajta varázs, ahogy végig haladtak Combaton, és egész útja során a kocsi ablakán kémlelte a tájat.
Amint begördültek Manuel Reyes király kastélyához, a lányt átjárta egyfajta rettegés. Az ujjait görcsösen behajlítva szállt ki a lovaskocsiból. Nagy erőfeszítés árán tudott csak mosolyt varázsolni az arcára, mikor a király és királyné üdvözölték őket. A királyné beinvitálta őket, de Farsiris úgy döntött, hogy ameddig csak lehet, inkább kint marad így finoman vissza utasította az ajánlatot, amiért anyja szúrós tekintettel ajándékozta meg.

- Nem értem - vette ki a kezét a hercegnő a királyné szorításából és megállt. - Mégis miért vagyunk itt? Kérlek magyarázd el nekem.

- Farsiris, drágám. Ez... - akadt meg  a királyné ahogy  a lánya szemébe nézett. - Majd később meg fogod tudni.

- De kérlek. Áruld el, hogy még is mi folyik itt. Talán Manuel király megfenyegette apámat?

- Ne kérdezősködj annyit, nem erre neveltelek - szidta meg esdeklő lányát.