-Olyan hideg van, még a hideg is kirázott!Lépett be az öreg e kijelentés és a huzat kíséretében a szobába, engem mind a kettő megcsapott.
Nem hiába, túl van ő már egy szocializmuson, tőlem még a reumája is lehet hepatitiszes.
-Kívánok, apuka.- pont munka közben kapott el.
-Hát fiam, ez így nem jó.
-Nahát, megint?
-Mondom neked, semmitmondó úgyis. Nem munka. Én gyalog járok éjszaka is kétkezi munkát végzek.
-Látja kérem, ugyan ezt csinálom én is. - kezdtem felemelni a hangom - Minden reggel gyalog jövök le a lépcsőn és gépelek a két kezemmel! - fogtam a kabátom és kiléptem a hidegrázós hidegbe, egyébként céltalanul. Gyalog nem akartam sokáig folytatni az utam, tömegközhöz meg kellett volna valami cél.
Pár perce sétálhattam, hallgattam mások társalgását, és az írásról gondolkoztam. Otthon ülve hetek alatt kevesebb használható mondat jutott eszembe, mint negyed óra leforgása alatt a városban.
Vajon ezzel más is egyetért?
Vagy csak én magam nem tudok teljesíteni?
Kétségtelen, nem én vagyok a legjobb író. Na de kinek mi a legjobb író...
Olykor egy szösszenet átfut az ember agyán, máskor kínos vesződés, hetekig tartó rágódás árán kell szembesülnöm a ténnyel hogy ez nem fog menni, néha viszont valaki, vagy valami más megírja helyettem.
Ezzel a valaki mással szembesültem én egy csapat vasúti munkás, vagy két régi, felszínes barátságot képviselő asszony személyében. Rájuk lehet hallgatni, túl vannak már a sokadik X-en is.
-Amit megmondtam azt nem megmondtam? Na. Az úgy van.
Pontosan. Mondom, lehet rájuk hallgatni, ha már egyszer úgy van.
-Pont a minap... Nem is. Vagy egy hete már hogy aztat mondta...
Motyogós partnere tüdejére ráment már a sokéves kátrányadag, nem hallottam ki a válaszát, feltételezem, mondhatott bármit, a másik úgyis folytatta a regélést.
-Az István. Tudod a Pista. Gyaaj te.. Az vót' amely'k sose fizetett a gyerek után. Mos' mond' meg.
-Mely'k gyerek?
-A Erzsi.. A Miazisten Erzsi... A jánya.
Szívesen viselném ezt a vezetéknevet magam is.
Hallgattam volna még tovább a diskurzust, de le kellett szálljak a villamosról.
Zajból lármába, rikoltásból üvöltésbe lépkedtem. A környezeti zajok jelentősen továbbviszik a gondolatmenetet, mikor párhuzamban dübörög a légkalapács, beröffen a dízelmotor, alattuk kihallik a modortalan munkások közönséges társalgása.
Szintén irányadó.
-HŐ!
-Naa.
-Arrább má' he'!
-EEEE!
-Mondom!
-Miva'?
-Oda vigyed e'!
-Aaa hurcoljad te, én oszt' leszarom!
Egyfelől becsülendőnek tartom, hogy lépten-nyomon intellektuális emberekbe boltik az ember, másrészt produktívnak a munkafolyamatot.
Nem álltam meg végighallgatni a Jaspers-féle párbeszédet, még a végén magam is bekerülök a pszichiátriára.
Belegondolva, lehet nem bánnám. Mostanában igen hangulatos. Még azt is feldíszítik karácsonyra. Érdekelne hogy a leharcolt ápolók, vagy a bezártak kedélyén igyekeznek-e javítani, akik úgyse látják. Bár biztosan örülnének neki, ha látnák.
Kezdett kirázni a hideg, lassan visszafelé kell vegyem az irányt, benéztem még a legközelebb eső bisztróba. Nagylelkű voltam, meghívtam magam egy kávéra, rendesen rosszul éreztem magam, hogy nem köszöntem meg.
Kikértem a hosszút, a jegyzet a zsebemben készenlétben, és átgondoltam az elmúlt 15 percet.
Az öreg ha itt lenne, nyakam rá, ebbe is beleszólna. Nem volt ott. Csend volt.
Így történik, hogy egy novella, bár semmitmondó, de megírja magát.
