Az Elátkozott Szárny

Feltámadás

Tombol a harc, mintha állatok vívnák. De ezt a harcot emberek űzik. Könyörtelen, véres, halállal teli. Nem kímél senkit. A halál nem válogat. Legyen akár csonka, családos, vagy magányos hős, a halál elragadja mindet, egytől egyig. Mert a halál könyörtelen, és nem válogat...                                        Eme helyen, hol a vérrontás tombol, hol parancsok harsannak el, hol egyik utasítás felül írja a másikat, mert akkora a káosz, hogy még a legnagyobb hadvezérek sem látják át. Pusztítás söpör végig a harcmezőn.                                                                 
    Sokan, kik még csak zöldfülűek, kiknek ez a vérrontás az első, és biztosan az utolsó, nem így képzelték el. Sokuk, akiknek álla még nem is pelyhedzik, sokkal... tisztábban képzelték el ezt.            Azt hitték, a harc az a szűz lányok dalolásából áll, ahogyan dicsőítik őket, ahogyan harcba vonulnak makulátlan páncélban. A harc során pedig csak ők gyilkolnak, de őket nem ölhetik meg, sőt, némelyik annyira álomszerűen gondolkodott, hogy azt sem hitte el, véresek lehetnek.
    Első csalódás, mikor rongyos páncélt kaptak a szép, csillogó helyett. Második csalódás az volt, mikor senki nem éltette őket, nem dobálták őket búcsúcsókokkal.
    És az utolsó, de legnagyobb csalódásuk az az, hogy a háborúban nagyon is meg lehet halni... Méghozzá mocskosan, magát összeszarva, vagy összevizelve, emberhez nem méltóan. Hiszen a halál eljövetele nem válogat módszerekben. Egyesek saját testvérük vizeletében fetrengve haláloztak el, miközben anyjuk után üvöltöttek.
    Tombol a fergetegesen nagy káosz. Belek omlanak ki a harcmezőre, a sáros, mocsaras vidékre. A katonák koszosan, megtörten harcolnak tovább, utolsó lélekjelenlétüket szentelve a célnak, a parancsnak, melyet kikaptak: öljék meg az ellenséget.
    Lovak nyerítenek, rúgnak, törik be az ellenség koponyáját. Hangosan roppan a csont, ahogyan felmondja a szolgálatot, de csak egy pillanatig hallatszik. Hiszen minden, mi a csata eleme, a hangok, azok a dolgok, miket szemmel lát a harcos, jelentéktelen. Kik a csatában vannak, legfőképpen azt látják, és hallják, amit ők csinálnak. De aki a magasból figyeli a történéseket, mást lát: káoszt. Őrült tombolást, amelynek semmi értelme. Sok katona azt se tudja, miért harcol, miért kell meghalnia.
    De ki az égből figyeli ezt az egészet, magasabb tervei vannak. Neki ez a csata csak egy megfigyelés, és érzi, hogy az emberi lét teljesen értelmetlen. Darab földekért ölik egymást. Vagy ez a csata most kivételesen nem a földről szól? Nem egy nézeteltérés rendezése miatt robbant ki? Valami magasabb dolog kap helyet benne?
    A csatajelenet a tetőfogára hág, a maga romlottságában szinte gyönyörűnek látszik annak szemében, ki fentről figyel mindent. Valakire összpontosít, és ennek a valakinek a csata nem okoz örömet. Kötelességét teljesíti, fejében ezer gondolattal. Bátran küzd, halad előre, nem kíméli fizikumát, a több éves kiképzés minden elemét beveti, hogy tudja teljesíteni a parancsot annyira, amennyire csak tőle telik.
    Élete azonban vége szakad, mert egy ló, mely az egyik társáé volt, ráborul, és összenyomja. Méltatlan halál egy hősnek. De ki fog rá emlékezni? Ő is csak egy névtelen hős lesz, semmi több. Üres fogalom a világban, melyre senki, de senki nem fog emlékezni. 

Tetemekkel borított a mocsaras, sáros vidék. Egy héttel a pusztítás után. A közelben sehol egy fa, a pusztítás elsöpört mindent, és mindenkit, ami, s aki az útjába került. Holttestek fekszenek egymás hátán, sokuk méltatlan pozícióban. De hát ki volna az, ki haláltusája közben arra figyelne, hogy szépen távozzon el egy másik világba? Már, ha van másik világ...

Rothadtak szagával megtelt levegő szalad oly mohón tüdejébe. Száját tátva kap levegő után, és szinte érzi a halottak ízét, amint a mérgezett levegő lefelé halad. Felakar kelni, de testét erősen nyomja valami. Sőt, valamik. Szemét kinyitja, de csak keveset lát a vöröses égboltból. Egy holttest nyomja fejét, mely émelyítő bűzt áraszt magából.