Az Elátkozott Szárny

Kudarcból téboly

    Zokogó Folyó egészen messze van attól a hadszíntértől, ahol Walstor elesett. Rájött, hogy élőholt révén nem fárad el, nem is éhes, és nem is álmosodik. Illetve nem érzi a testi fájdalmat, csak a lelkit gyötrődést. Rothadó testét mindenütt borzalommal nézték. Borzalommal és undorral. Sokan megdobálták, de megtámadni senki sem merte. A kard mégis csak elrettentő volt az oldalán. Az egész kinézetem elrettentő, gondolja komoran, ahogyan a Zokogó Folyó kanyarjához közelít. Az egész táj kihalt, gyászba öltözött, minden a fájdalmat sugározza magából. A nap sem olyan fényben sugárzik, ahogyan eddig. A fényes izzásába véres szín vegyül. Walstor megfigyelte, hogy a hold feketébb, mint eddig, a nap pedig inkább véres sugarakat küld feléje.

Emellett nem ritkaság a tucat számban elpusztult állati tetemek sem. Hol farkas falka pusztult el, hol pedig egy őzcsalád. A halál jár ezeken a földeken. Vagy pont miattam történik mindez?

Walstor a Zokogó Folyó mögé emelt várat közelíti, mely a Mészáros Fellegvára nevet viseli. Különös név egy különös helynek, Walstort azonban az érdekli a legkevésbé, hogy honnan kapta a nevét a monumentális vár.

Egyetlen egy híd vezet át a Zokogó Folyón, melyet egy jelentős létszámú helyőrség őrzi. Egy kisebb őrház helyezkedik el a folyó partján. A vár és a folyó között pedig tanyák láthatóak. Walstor ahogyan közelít, miközben legyek köröznek körülötte, egyre nagyobb fenntartással tekint a területre. Rossz, nagyon rossz érzése van. És mikor ezt érzi, akkor általában igaza is van.

- Mit akarsz? – förmed rá barátságtalanul az egyik katona, akinek orra csupán egy ronda csonk. A katonák kivétel nélkül bőrpáncélt viselnek. Némelyik alabárdot, némelyik kardot, egyesek pedig lándzsát tartanak a kezükben.

- Egy férfival akarok beszélni, aki ide menekült el – mondja rekedt hangján Walstor, s próbál nem tudomást venni arról, hogyan tekintenek rá az őrök.

- Ezt sokan megteszik – förmed rá egy másik, aki nem is próbálja leplezni: undorodik a szárnyvezértől.

- Takarodj innen, te élőhalott! Nem kérünk a fajtádból!

Tehát nem én vagyok az egyetlen?

- Úgy van! Csak a kárhozatot hozzátok ránk, és a pusztulást! Rothadásba döntitek dicső országunkat! – az egyik alabárdos felmutat a napra. – Ti változtattátok vérvörössé azt, mi békés napszakot hoz nekünk.

- Nem vagyok olyan, mint a többi – morogja Walstor. – Egy hadvezért keresek, aki egy hete érkezhetett.

Erre a katonák tekintete hirtelen rettegő lesz, úgy néznek össze, mintha valami borzalmas dolgot mondott volna az élőhalott szárnyvezér.

- Bolond élőhalott vagy, ha vele akarsz találkozni! – rivall rá az a katona, aki először megszólította. Csonka orrát megvakarja, majd kiköp a folyó partjára.

- Amióta eljött hozzá valami tébolyult, erkölcsös férfi, azóta elveszítette az eszét! Akárki vagy te, fölösleges keresned!

- Nem érdekel – jelenti ki határozottan Walstor. Mintha régi, elködösödött képek derengenének neki azokról az időkről, mikor bizonyos, kisebb csatákat nem a kard, hanem a szavak forgatásával nyert meg.

- Pedig érdekeljen, mert mi nem engedünk át! A herceg kutyája lett, borzasztó kutya! Valóságos, veszett véreb! – vicsorít újra az alabárdos férfi. Walstor magában nyugtázza, hogy ha grimaszol, még rondább, mint egyébként.