Mikulás segítője

2. rész

A luxusautó bőréléséhez hozzáragadt a combja, türelmetlenül mocorgott. A sofőr csak előre meredt. Zoey láthatatlannak érezte magát. Jó, talán az átlagos utasaihoz képest, ő nem ütötte meg a fontossági szintet, hogy akár még szóba is álljon vele a fickó.

A nyitott ajtón át áradt be a hideg, de a parkolósegéd személyesen tartotta nyitva, mintha jöhetne egy varázsfuvallat, ami becsukhatná, ha nem őrzi.

Végre feltűnt a csupa piros, göndörszakállú utastársa. Lazán bevágta magát Zoey mellé a hátsó ülésre. Az ajtó csapódott, a kocsi elindult.

A lány feszengve húzódott arrébb, azon agyalt, talán bemutatkozik, mikor a Mikulás nagy lendülettel megszabadult a sapkájával együtt a parókától és a szakálltól is, és Zoey szájtátva bámult ki a fejéből. Egy bűn jóképű pasas ült mellette, habár a maskara alatt kicsit leizzadt, és füléig érő fekete haja a fejéhez tapadt, és az almapirosra festett orca is különösen festett a borostával, de az ember lánya könnyedén túllépett ezen az ideiglenes szépséghibákon. Különben is, mintha látta volna már a fickó arcát, de nem jött rá, hol. Sajnos, ez gyakran előfordult vele. Az arcokat nem felejtette el, csak a hozzájuk csatlakozó infók vesznek el könnyedén a fejében.

– Ennyire borzasztó? – húzta a száját féloldalas mosolyra a Mikinek öltözött férfi, és Zoey szíve megugrott.

– Borzasztó? – kérdezett gyorsan vissza, mielőtt felfogta volna, mégis miről beszél a másik. Mikor leesett végre, idegesen elmosolyodott. – A pirosítótól kicsit riasztó, de egyébként nem ront sokat az összképen.

A férfi előkapta mobilját, és Zoey látta, hogy megnézi magát a selfi kamerával. Hangosan felnevetett.

– Kisasszony, önnek szemüveg kell!

Furcsa volt ez az udvarias megszólítás, nem bujkált benne semmi gunyorosság. Különös volt egy korabeli szájából hallani, zavarba ejtő.

– Zoey – nyújtotta bátortalanul a kezét, mire a Mikulás fehér kesztyűjétől is megszabadult, hogy kezet fogjanak. Kellemesen erős szorítása jó érzésekkel töltötte el a lányt.

– Szólíts Alannek. Köszönöm, amiért vállaltad a segítőm szerepét, egyedül nehezen boldogulnék.

– Ugyan, valóban semmiség! Rendesek, amiért biztosítottak kocsit nekünk, nem gondolod? – Alan egy pillanatra furcsán nézett, mint aki mondani akar valamit, végül csak elmosolyodott. – Máskor is csináltad már ezt? Nem vagy az a tipikus Mikulás alkat.

– Igen, ez a hatodik éve, mióta rájöttem, hogy így megúszhatom a céges bulit.

– Azért nem lehet annyira borzasztó, elvégre buli!

– Ó, Manócskám, pedig ez egy rém unalmas esemény, míg a gyerekeknek ajándékot osztani igazi karácsonyi élmény, majd meglátod! Minden évben másik intézményt választunk, megkérjük az ott dolgozókat, hogy írassák össze a gyerekekkel, mire vágynak, és ha pénzért megvehető és kivitelezhető, akkor megkapják. Na, ne képzeld, hogy sok Porsche szerepel a listákon! Akad egy-két kerékpár, gördeszka, új matrac és hasonlók. – Alan lelkesedése irigylésre méltó volt. Úgy beszélt az egészről, mintha az ő ötlete lett volna. Zoey egyre kevésbé érezte feszélyezve magát.

– Ezek szerint szeretsz Mikulás lenni, nem egy az ideiglenes munkák közül. Azért ezt sejteni lehetett. Láttam, hogyan bánsz a megszeppent gyerekekkel, hatalmas türelem kell némelyik meggyőzéséhez.

Alan még szélesebben mosolygott.

– Ki gondolta volna, valaki végig kukkolt.

Erre Zoey arcához vörösödött.

– Ott voltál az orrom előtt, akárhányszor felnéztem! Miért kell kiforgatni egy dicséretet?

– Igazad van, sajnálom.

Zoey kuncogott.

– Bemutatnálak anyámnak! Amióta az eszemet tudom, azon nyavalyog, hogy nem létezik olyan férfi, aki képes belátni, ha tévedett és be is ismeri!

– Kicsit gyors a tempó, de nem bánom!

– Vicceltem, ugye tudod?

– Akkor se bánom! Az anyukák általánosságban bírni szoktak. Akár ma este is megejthetnénk, gondolom, otthon vár a család, mind összegyűltek, nem kell őket később egyenként megismernem!

Zoey bírta a férfi humorát. Így nehezére esett sajnálnia magát, amiért egyedül ünnepel. A panaszkodás csak elrontaná a jó hangulatot, így elhallgatta a valódi helyzetet.

– Nem tartasz a harcias nagybácsiktól?

– Elszórakoztatnám őket az oroszlánvadász történeteimmel.

– Vadászol oroszlánra? – döbbent meg a lány.

– Azt nem, de mesélni tudok róla!

Zoey jóízűen nevetett. Elröppent az idő, végigbeszélgették az utat a nevelőotthonig. Alan nem túlzott: alig fértek el a közösségi teremben a sok ajándéktól. Az egyik nevelő áradozott, hogy még a kért színeket is figyelembe vették, régen látott ennyi elégedett arcot. Az intézmény jól felszerelt számítógépes teremmel és egy vetítőgéppel gazdagodott, amivel mozi esteket tarthatnak majd.

Zoey most közelről figyelhette a Mikulás varázslatos képességét, miközben az ajándékokat kereste elő neki a listáról. Áldotta a nevét annak, aki ezt az egészet megszervezte, minden a helyén volt, csak át kellett nyújtania a Mikulásnak. Elcsípte a dicsérő, bátorító mondatokat, nem tűnt betanult szövegnek, mintha Alan valóban ismerné a gyerekeket, és tudná, melyiknek mit kell hallania.

Nem győzte törölgetni a meghatottságtól előszökő könnyeit.