Break my heart apart | Queen Slash

Nem fogod elhinni...

Én megmondtam, hogy a világ bánthat. Előre megmondtam.

Brian ezúttal zavarosan lépked le a lépcsőn, és a szemében szunnyadó zavar kitörni látszik, miközben az oszlop mellé lép, és nekidől. Elgondolkodik. Olyas valami jár a fejében, ami már évek óta elkerülte őt, és ez a furcsa, megmondhatatlan valami ő maga volt.

- Ezer éve nem voltam egy jó kis randin – jelenti ki félig magának, félig a többieknek, akik éppen a konyhában eszik a reggeli – ezesetben déli – zabpelyhüket.

- Akkor menj, édes – súgja Fred halkan, mintha nem is igazán akarná kimondani.

- Igen – fogja ökölbe a kezét Brian. – El is fogok menni!

Roger sosem volt az a nagy érzelgős típus.

- Utálom ezt a szart – löki odébb a tálját, miután Brian dolgozószobába megy. – Utálom a zabpelyhet, utálom a reggeleket, utálom, hogy Fred a te rohadt laktózmentes tejedet kell innom! – sorolja Rog dühösen, míg Deacky és Freddie furcsa szemekkel pillant rá.

- Azért kell ezt innotok, mert én vagyok az egyetlen, aki számon tartja mi nincs itthon – jegyzi meg csipkelődve Fred, mire John hirtelen megszorította a combját. – Most mi? – néz rá értetlenül, míg Deacky nyugtatgató arckifejezéssel próbalja csitítani mindenkinek az idegeit.

- Egyébként is, minek iszod ezt a szart? Nem is vagy laktózérzékeny – dől hátra Roger sértődötten.

- Jót tesz az alakomnak – mosolyodik el Freddie. – Hidd el nekem, ez a vegán dolog megér egy misét. Fogd csak meg a kezem, a bőröm puhább, mint egy csecsemő segge – nyújtja előre a karját, akárcsak egy díva, de Rog rá se bagózik. Persze John vigyorogva érinti meg Fred alkarját, és bele is pirul.

- Tényleg – nyílik mosolyra szája. – Bár, még sosem fogtam babapopsit, de ez tényleg lenyűgöző.

- Ugye? – kérkedik Fred elégedetten. – Bár, a tiéd akkor is ilyen, ha egésznap sültkrumplit eszel – irigykedett, Deacky kezét simogatva.

- Miről beszélsz, az enyém nem is olyan – szerénykedik John.

- Dehogynem. Bezzeg én diétázhatok évekig – sóhajt.

- Menjetek szobára – duzzog Roger, mire a többiek csak egy mély levegőt vesznek, és rutinosan elmondják a dobos nyugtató mondatát.

- Igyál kávét, és húzz a fenébe. – Ez általában működni szokott.

Brianben különös magabiztosság ébred, ahogy a dolgozószoba szekrényében a régi telefonkönyv után kutat. Egy régi ismerős képe jelen meg előtte, akárhányszor lehunyja a szemét.

Roger lomhán, még mindig sértődötten lép be mellé, és ugyan csak egy pillanatnyi látványát akarta elcsenni a reggeli Bri szokásos lelkesedésének, ő gyorsan elkapta.

- Segítenél? – kérdezi kedvesen, és Roger akármennyire is szeretné, nem tud nemet mondani.

- Mint mindig – nyögi durcásan.

- Ha-ha-ha, mintha bármiben is valaha segítettél volna – nevet Brian magában. – Egy nagy, sárga telefonkönyvet keresünk – mormolja, míg a feje már rég az öreg komódban van.

Roger szinte azonnal megpillantja az említett könyvet a könyvespolc legalján.

- Mire kell? – kíváncsiskodik.

- Volt egy lány, a gimiben. Este vele álmodtam, és titokban marhára bele voltam zúgva tiniként, de sosem mertem hozzászólni. Talán most, tudod, hogy rocksztár vagyok, talán van esélyem nála – hadarja.

- Azért nem olyan rocksztár, mint én – nyomja a szokásos szöveget Rog, pedig most igazán nincs kedve hozzá.

- Áh – nevetett fel Brian. – Olyan sosem lehetek, ez nyilvánvaló – fordult egyszerre Roger felé mosolyogva, ami általában kellemes érzést váltott ki a dobosból, de most pont az ellenkezőjét. Mintha valaki egy hatalmas kalapácsot dobott volna a mellkasának. Idegen.

- Én mondom, a nők mindent csak összezavarnak – kortyol Freddie a kávéba, amit John eredetileg Rogernek készített.

- Azt hittem ezt csak azért mondod, hogy én ne nézzek senkire rajtad kívül – vigyorodik el Deacky szív melengetően.

- És milyen jól megvagyunk, nem? – int a kezével Fred.

- Náluk, ez nem ilyen egyszerű – rázza a fejét John.

- Nálunk, az?

- Egyszerűbb – vesz fel John furcsa pózt. – Valamivel egyszerűbb. Te legalább elismered, hogy egy pár vagyunk, ha nem is nézhetek rajtad kívül másra. Nem mintha az én kicsi cuki szívem kezelni tudna veled egyszerre bárkit is – vallja be vidáman, mire Fred odasétál mellé, majd lassan átöleli.

- Egy kicsit sok tudok lenni, nem tagadom – csücsörít derüsen, míg John gyakorlatilag felrobban belülről a sok váratlan reggeli érzelem miatt. – Talán túl sok is ennek a kicsi cuki Deacky-szívnek.

- Egyértelműen – helyesen, és egy apró puszit nyom Fred homlokára, remélve, hogy beéri ennyivel. Na, beéri-e?

Roger nem akarja megmondani, hogy hol van a telefonkönyv, pedig tudja, hogy meg kell. Az a helyes döntés, nem?

- Azt hiszem, hogy ez jól elbújt előlem – törődik bele Brian a vereségbe néhány perc kutakodás után. – Sebaj, ha olyan fontos, talán a csillagok összehoznak, majd minket – áll fel fülig érő szájjal, és kinyújtja a hátát.

- Megnézted már ott alul? – mutat Roger a könyvespolc aljára, majd sebesen rácsukja az ajtó Brianre. Jól hallja, ahogy felfedezi a telefonkönyvet. Jól hallja, hogy a telefonhoz nyúl, tárcsáz, hív.

Rogert hirtelen cserbenhagyják a lábai, és a földre rogy. Értetlenül nézi, ahogy a szoba falai összezáródnak előtte, és levegő hirtelen elszáll egyenesen az orra elől, valahová máshová. Ez a furcsa idegen.

- Lucy? Lucy Dawson? Nem fogod elhinni ki vagyok.