Végakarat (puf)

Végakarat

Miután Csónakos meghalt, Csele nagyon sokáig nem érezte a kezét, a lábát, a fél arcát, és egyáltalán nem érezte dobogni a saját szívét.
A legjobban talán az fájt, hogy a többiek mind előbb tudták, mint ő, hogy Csónakos beteg, és el fog menni, de neki soha nem mondták el, hogy ennyire nagy a baj.
Vagyis hát fájt volna.
De nem érzett egyáltalán semmit.
Tudni akarta, hallani akarta, mi történt, tudni akarta, hogy történt, és miért, de a fiúk nem beszéltek róla neki. Valószínűleg Boka tilthatta meg nekik, hogy Csónakost emlegessék Csele előtt, a fiúk pedig szót fogadtak, senki nem akarta terhelni Cselét. Úgy tartották, labilis, és gyengék szegénynek az idegei, nem kell emlegetni neki Andrist.
Csele valahogy egyedül maradt.
Bénultan állt a többi fiú között, akik szép lassan elengedték a barátjukat, beletanultak, hogy a jóra emlékezzenek, és mosolyogjanak, ha eszükbe jut, hangosan nevettek a régi viccein, és valahogy elfulladt a nevetés, ha Csele is megjelent, és sokatmondóan néztek össze, mintha ő nem láthatná.
- Elég ebből. – szólt egyszer, mikor megelégelte az egészet. – Én is szeretnék emlékezni rá. Én is a nevetésére akarok emlékezni, a vicceire, és, hogy mennyire szerettük a társaságát. De azt csak veletek tudom. Egyedül nem megy. Egyedül ő… úgy fáj.
Zavart csend lett, a fiúk már nem is olyan lopva néztek Bokára, hogy mit mond erre, ám ő jól láthatóan nem tudta, hogy kezelje a helyzetet. Beharapta az ajkát, mint mindig, mikor tanácstalan volt, és kellett pár perc, míg előszedte a határozott nyugalmat a hangjába.
- Én nem hiszem, hogy neked jót tesz, ha róla beszélsz. – tétovázott. Maga sem gondolta komolyan.
- Ugyan már, János. – csattant fel hirtelen Geréb a semmiből. Geréb általában csöndben volt, nem szokott beleavatkozni más dolgába. – Joga van mindenhez, mindent tudni, amit mi tudunk.
- Nem hiszem, hogy jót tesz neki. – Bokának megvolt az a rossz szokása, hogy hajlamos volt úgy beszélni emberekről, mintha nem lennének jelen. – Így is nagyon megviselte ez az egész.
- Mint mindnyájunkat . –vágott vissza Geréb- Beszélnie kell róla. Neki is. Sokat, sokat beszélni, míg már egyszer majd nem fáj olyan nagyon. Segítenünk kéne neki ebben. – ő egyenesen Cselére nézett. – Igaz? Így van? Hiszen még csak el se tudtál köszönni tőle.
Csele bólintott, és úgy érezte, ez az utolsó mozdulat, amire képes egész életében, könnybe lábadt a szeme, és még hallotta, ahogy Boka és Geréb összeveszik a feje fölött, hogy kinek a hibája, hogy Csele most sír.

Az ajtó halkan nyílt, Csele meg se hallotta volna, csak a küszöb alatt beszűrődő fénysugár szélesedett ki, és szűkült össze újra a falra vetülve.
Csele nyitott szemmel meredt erre a falra.
- Bejöhetek? Megengeded?
Geréb az, félszegen, és bűnbánóan, lábujjhegyen óvakodott be a szobába, ahol Csele és Csónakos birodalma volt egykor, és András holmijai még mindig szétszórva a padlón, és az íróasztalon, Csele a kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy elpakolja. Minden pontosan úgy volt, mint ahogy fél évvel ezelőtt , mielőtt Csónakos összeesett a fürdőszobában, aztán a kórházban egy hétre rá meghalt.
- Bejöhetsz. – Csele hangja rekedt volt a sírástól, és nem Csónakost siratta már, rengeteg munkája volt eddig abban, hogy elengedje őt szép lassan, magában. A fiúk miatt sírt. Hogy gyengének gondolják, olyannak, aki nem bírja el az igazságot. A barátaiért sírt, akik kivetették magukból.
Mi másnak is hívja ezt.
- Ne haragudj az előbbiért. Nem kellett volna ilyen jelenetet rendeznem Jánossal. Sajnálom. Tényleg. Esküszöm, tényleg neked akartam jót, csak nem néztem, hogyan csinálom. Kérlek, ne haragudj rám.
- Nem haragszom . –felelte Csele elesetten, felkászálódott az ágyból, ahol Csónakossal együtt aludt régen, és leült a szélére.
Fázósan összehúzta magát, és nagyot sóhajtott.
- De Bokára se haragudj, oké? András… Szóval, ő akarta, hogy te… Minél kevesebbet halljál arról, hogy ő szenved.
- Ő is ilyen gyenge szarnak tartott? – kérdezett vissza Csele keserves mosollyal, és Geréb megrázta a fejét.
- Nem. Csak ember volt, és nagyon szeretett téged. De igazad van, jogod van tudni, mindent, amit szeretnél. El kellett volna tudjál búcsúzni tőle. Kérdezz bármit. Megígérem, hogy válaszolni fogok.
Csönd lett, csak Csele mély lélegzetvételei hallatszanak a sötétben.
- Köszönöm, Dezső
- Nem kérdezel? – hökkent meg a fiú, és nem látja, de érzi, hogy Csele arca lángolni kezd.
- Nem. Azt hiszem, még… Nem merek. De köszönöm. Fogok. Csak.. rá kell készüljek.
- Nem is tudtad, hogy beteg volt?
Dezsővel az utcán bolyongtak, céltalanul a Körúton, csípős a novemberi hideg, Csele szövetkabátja állig be volt gombolva, Geréb nyakában pedig jó vastag a sál.
Csele kezében papírpohár, forrócsoki van benne. Geréb mindig figyelt mostanában arra, hogy a fiú folyton egyen, vagy igyon valamit, és Csele szép lassan elkezdte visszanyerni az arcszínét, és már nem volt olyan beesett a szeme sem.
Geréb amikor ránézett, már látta benne, amit Andris láthatott.
Csak nem mosolygott sokat.
- Nem tudtam. – mondta szomorúan Csele, ujjait melengette a papírpoháron. – Soha nem mondta el, hogy baj van. A rosszulléteit mindig megmagyarázta. Tudod, mekkora kamus volt. – nosztalgikusan elmosolyodott – Utána kellett volna mennem sokkal jobban… Ezek szerint ti tudtatok róla.
Geréb egy kicsit hallgatott, de megígérte Cselének, hogy mindenre válaszolni fog, és tartotta is a szavát.
- Igen. –felelte őszintén – elmondta. De hidd el, hogy tényleg csak Téged akart védeni.
Csele egy kicsit hallgatott, Dezső érezte, ahogy remeg a fiú szíve mellette.
- Tudod, sokáig nem tudtam, hogy hogy fogok így élni tovább. Mármint, hogy… Hogy fog mozogni a kezem, a lábam, hogy fog verni a szívem egyáltalán. Úgy éreztem, egy falat húztatok fel magatok és közém a hallgatásotokkal, és nem tudtam rajta áttörni. Nagyon-nagyon egyedül maradtam. És az borzasztó volt, mert olyan volt, mintha Vele együtt titeket is elveszítettelek volna.
- Nem veszítettél el minket – tiltakozott Dezső, és érezte, ahogy Csele önkéntelen mozdulattal belekarolt.
-Most már tudom. Nem is tudod, milyen hálás vagyok ezért.
Csele úgy érezte, Dezső mellett meg lehet tanulni újra élni. A fiú nem beszélt sokat, de remek hallgatóság volt, ha arra volt szükség,de az is elég volt, ha nagyokat hallgattak egymás mellett.
Csele úgy érezte, végre van kibe kapaszkodjon, ha újra talpra akar állni, ő segít felhúzni magát.
Dezső valahogy mindig ott volt, valahogy akkor is, amikor Csele zokogva ébredt az éjszaka közepén, és kitámolygott a konyhába egy pohár vízért, Geréb folyton felbukkant, és megkérdezte, van-e szüksége valamire.
Egy éjjel semmi másra nem volt szüksége, mint kisírni magát valaki vállán, és Dezső türelmesen ült vele a konyhapulton, és hagyta, hogy Csele az összes elkeseredett gyászát az alvóspólójába zokogja, aztán áthívta magához aludni, és három pokrócot terített rá, mert annyira fázott.
- Sajnálom, Dezső – sírta Csele – Annyira sajnálom, hogy nem hagylak aludni.
- Semmi baj, sírd csak ki magad, sírj csak. Szólj, ha kell valami. Itt vagyok. Nem vagy egyedül, tudod? Itt vagyok én. És mindenki, mindegyikünk itt van neked. Semmi baj. Semmi baj.
A szomszéd háztetőkről beszűrődtek a fények, és megvilágították Geréb tűnődő arcát, ahogy Cselét nézi.
Hamarosan karácsony van.
Csele nem igazán tudta eldönteni, mit érez.
Geréb karácsonyra lassú, biztos kézzel vezette vissza az életbe, és Cselének olyan mindennapi szükséglete lett a fiú, mint a levegővétel.
Jó volt vele lenni. Jó volt őt hallgatni, és jó volt vele hallgatni, lustán az oldalának törleszkedve valami pocsék sci-fit nézni – Geréb a jelek szerint imádta a pocsék sci-fit.
Csele utálta.
Azelőtt.
De most még ez is kellemes volt.
Úgy érezte, Andris nem bocsátaná meg neki. Andris még mindig ott lebegett valahol kettejük között, és Csele úgy érezte, árulás lenne Gerébre „úgy”néznie, nem teheti. Andrisnak biztos fájna odafönt.
Egyszerűen.. Nem szabad.
És valahol azt is sejtette, hogy Geréb sem engedné közel magához, pont az András iránti kegyeletből.
Ettől valahogy nagyon szomorú lett.

Csele szemeiben táncoltak a karácsonyfa fényei, ahogy a fiúk körbeállták a fenyőt, és megemlékeztek Andrisról. Ez volt az első karácsonyuk nélküle, és majdnem egy éve vesztették el őt.
- Csele, egy percre. – Boka hívta félre, kezében megviselt borítékot gyűrögetett. – Van egy megbízásom arra, hogy ezt odaadjam neked.- Csele szíve hatalmasat dobbant, mikor megismerte Csónakos kézírását a borítékon. Talán az egész csak rossz álom volt, és mindjárt belép Andris az ajtón, és azt mondja majd: meglepetés, papuskám, hazajöttem, és akkor a nyakába ugrik, és… és… De Boka szemébe nézett, és abból máris visszatért a valóság talajára. – Ezt még a kórházban írta. Azt akarta, karácsonykor adjam oda neked. – kicsit tétovázik, hogy mondja, vagy ne mondja, aztán folytatja – Akkor már… nagyon beteg volt, de folyton Rád gondolt. Rólad beszélt.
Csele könnyes szemmel elmosolyodott.
- Köszönöm.
- Micsodát?
- Hogy beszélsz róla. Hogy végre beszélsz róla.

Szia Csillagszemű,
ha ezt olvasod, akkor karácsony van!
Meg meg is haltam.
Tudom, tudom, ezt nekem is tökre fura leírni, mármint, tudod, papuskám, világéletemben azt hittem, elpusztíthatatlan vagyok, de akkor jött ez a fránya tumor.
Biztos haragszol rám, hogy nem mondtam el, de nagyon jól tudom, hogy nem tudsz sokáig haragudni rám, szóval most se tedd, légy szíves.
Csak nagyon szerettem volna, ha úgy emlékszel rám, amilyen voltam még akkor, mikor az enyém voltál.
Boka mondta, hogy tök kileszel, hogy miért nem mondjuk el neked is, de tudod, nekem is megvan a gyengeségem, és az az volt, hogy nem bírlak szomorúnak látni téged, Csillagszemű. Sokkal egyszerűbb így ebben a kis levélben, a halálom után majdnem egy évvel (eltelt már egy év? ) bocsánatot kérni. Hú. Hát, gyáva vagyok, ez van.
Azért remélem nem utálsz nagyon.
Remélem tudod: akárhol vagyok most, én ott is imádlak.
Remélem azt is, hogy már nem szomorkodsz annyira utánam. Mármint, tök hízelgő a gondolat, hogy özvegyi fátyladat fejfámra sötét lobogóul akaszd, ahogy a költő mondja, de én nagyon remélem, hogy már újra tudsz mosolyogni, mert én nem akarom magammal vinni a mosolyodat. Ilyen útravaló nem kell nekem.
Persze, ne felejts el engem teljesen, az nagyon fájna. Próbálj a vicces dolgokra emlékezni, mint például, amikor futottuk a köröket a Margitszigeten, én meg bebújtam egy bokorba aludni egyet, míg te lefutottad a kört, vagy amikor levadásztam azt a pókot a fürdőben.
Te jó isten. Ahogy így írom ezt a levelet, belegondolok, hogy mennyire szerencsés fickó vagyok, hogy Te voltál nekem, és most jön a legnehezebb dolog, de igazán arra kérlek, hogy idővel felejts el, mint embert, ne gondolj rám úgy, mint valaki, akivel leélheted az életed, mert én már nem tudok ott lenni melletted, és nem tudok vigyázni Rád többé. Jobb szeretnélek boldognak látni, szóval ahogy gondolkodtam, hogy kire is bízzalak, akkor képzeld, a Geréb jutott eszembe.
Nyilván Bokára gondoltam elsőnek, de Bokának épp elég Nemecsek, aki két perc alatt ki tudja nyírni magát, annyira béna, és hidd el, én láttam, hogy néz rád a Dezső.
Oké, csinált szar dolgokat, de szerintem már eltelt annyi év, hogy túllendüljünk ezen, és biztos vagyok benne, hogy a Dezső nagyon tudna szeretni Téged, és vigyázni Rád helyettem is. Ő két lábbal áll a földön, és tök racionális fickó. Neked pedig ez kell.
Nem akarlak összeboronálni senkivel, csak közlöm, hogy őt néztem ki, hogy vigyázzon Rád.
Igen, ez végrendeletnek jó is lesz. Most már le kell tennem, nem bírok én annyit írni.
Légyszíves, viselkedj jól, és majd egyszer, a Másik Helyen találkozunk.
Nagyon szeretlek Csillagszemű, de itt az ideje, hogy elbúcsúzzak.
A Te
Andrisod

Cselének a szemében azok már a katarzis könnyei. Elolvasta a levelet tízszer, százszor, Andris hangján hallotta a fejében, és azonnal vissza kellett mennie a többiek közé.
- Minden rendben? - kérdezte Boka, ahogy nyílt az ajtó, és Csele kilépett a szobájából, tekintete fürgén rebbent ide-oda, és Csele soha nem fogja megtudni, hogy Boka pontosan tudta, mi állt abban a levélben, mert Andris neki diktálta le, mikor már olyan rosszul volt, hogy a tollat sem bírta fogni.
Dezső a konyhában, bort töltött éppen, rámosolygott Cselére.
- Dezső. -Csele lobogtatja Csónakos levelét - Andris rád hagyott engem.
Dezső bólintott, és nem látszott meglepettnek.
- Tudom.
- Hogy... Tudod?
- Mondta. Az ágya mellett ültünk Bokáékkal. És.. akkor mondta.
- Most már szerethetlek. - mondta Csele - Megengedi, sőt,ő ajánlotta fel. De akkor... - tette hozzá gyáván - Akkor neked is szeretned kell engem egy kicsit. Ugye?
Geréb nagyon furcsán mosolyog, és két tenyerébe húzza Csele szép arcát.
- Mi az? - kérdezte Csele
- Nahát. Tényleg Csillagszemű vagy.