All I Want For Christmas

Apró hópelyhek mágikus tánca, hóvirágok bűvös össze-visszasága.
Néztem őket, az ablakon keresztül, a meleg szobába... Minden 'oly hidegnek tűnt.
Jegesnek éreztem a lelkem, bűntudat honolt a mellkasom mélyén, amiért megkeseredett Grincs módjára nem vagyok képes beengedni szívembe a karácsony szellemét. Annyi, de annyi indokkal mentegettem magamat fejbe emiatt.

Elsőként a szüleimet hibáztattam, amiért az ünnep idején hajlamosak voltak jobban szemügyre venni a boros üvegek belsejét, mint az szerencsés lett volna. Noha máskor is megtették, ilyenkor még magukhoz képest is túlzásokba estek.

A második ok; tudtam, a karácsony egy kamu. Nem több, felesleges felhajtásnál. Nem tetszett, amiért az emberek többet magyaráznak bele. Hiszen, nem szól másról, csak az ajándékozásról, nemigaz? Olyan szeretteink jönnek látogatóba, akikre máskor rá sem néznénk... A szeretettről beszélünk, elvileg ezt ünnepeljük ilyenkor, azonban valójában mindenkit csak az izgat, minél nagyobb meglepetés lapuljon a csomagjába. Hogy megérkezzen számára az, amit kért a „Jézuskától". Ki gondolt ilyenkor azokra, akiknek a karácsony, a fagyos poklot jelenti csupán? Ki gondolt tehát, rám például? Rám, aki a kintről beszűrődő balhé zaját próbáltam figyelmen kívül hagyni, miközben azért imádkoztam, vége térjen végre a nap, és magányosan bámultam a csillagokat a szeretetett leghalványabb szikrája nélkül.

Egy perc múlva éjfél – állapítottam meg, félszegen az órára pislantva. Apám még mindig odakint üvöltött. Mennydörgő hangjába beleremegtek a falak. Kezével lesodort valamit, ami menten össze is törött, ahogyan a padlóra zuhant. Hallottam anyám zokogását a falon keresztül.

- Boldog karácsonyt – suttogtam magamnak, abban a biztos tudatban, hogy nincs semmi, de semmi ezen a világon most már, ami melegséget hozhatna a szívembe.
Hiszen pontosan tudtam – és emiatt gyűlöltem igazság szerint a karácsonyt – amit én valójában akarok, azt senki nem adhatja meg nekem. Az a valami, vagyis... sokkal inkább, valaki... örökre kitörlődött az életemből.

Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy egy könnycsepp magányosan végig gördüljön az arcomon. Azt kívántam, bárcsak teret adhatnék az összes fájdalmamnak, valódi záporként onthatnám ki magamból bánatomat. Ám csak ennyire futotta.

De hogy miről is volt szó pontosan? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell ugornunk egészen négy évvel ezelőtt, a középiskola kezdetére.

Marshall Sprouse. Igazi rossz fiú volt. Én pedig igazi jó kislány. Ismerős story, nemde? Annyira klisés, hogy az már szinte fáj...

Beleszerettem. Hogy miért? Az marha jó kérdés. Négy évet kutattam válasz után, de nem bírtam rájönni.

Ugyanis Michaelbe aligha lehetett találni némi szerethetőt. Különös tekintettel az én helyzetembe, nem lett volna egy lány sem – rajtam kívül persze – aki őszintén, tiszta szívből szeretni tudta volna. De én igen. Illetve, ez nem igaz így teljesen... eleinte még nem. Nem, mert folyton megalázott. Bántott. Mindenféle módon, ahogy csak tudott.

Kinevetett a hátam mögött, a barátaival; lejáratott az egész osztály vagy akár az egész iskola előtt. Hamis pletykákat terjesztett rólam; beszólogatott. De abban az életszakaszomban talán épp erre volt szükségem. Pontosabban, erre is.

Mert amikor vele voltam... pláne, ha senki más nem látott, vagy hallott minket, teljesen megváltozott. Akkor láthattam azt a fiút, aki soha nem mert lenni mások előtt. Na és az a srác, aki akkor volt... abba az emberbe szerettem bele! Mert valahányszor belenéztem a szemeibe, saját magamat láttam visszatükröződni benne; erősnek akart látszani, de közben ezer sebből vérzett.