Halálkeringő

– Nagyon jól keringőzik! – jegyezte meg Dávid. Partnere lesütötte a szemét, halványan elmosolyodott, kis gödröcskékkel az arcán pillantott fel újra.

– Köszönöm! – búgta kellemes alt hangján. – Ön sem panaszkodhat! Úgy érzem, több van e tánctudás mögött egy egyszeri szalagavatónál.

Dávid halkan felnevetett. – Jól sejti! Hat évig jártam társastáncra.

– Igen, érezni abból, ahogy vezet.

Dávid nem válaszolt, a lány arcát fürkészte, egészen sötét, már-már fekete szeme idősebbnek láttatta a koránál, pedig biztos volt benne, hogy nincs még huszonhárom éves. Ismeretlenül is elragadónak gondolta, le sem bírta venni róla a szemét. Dávid körül elmosódott a tánctér, csak színes foltokat érzékelt a körülöttük keringőző bálozókból, alig hallotta, ahogy recseg alattuk a lakkozott ódon parketta, csak néha ütötte meg a fülét a koccanó poharak csilingelése, míg a csevegő vendégek moraja egybemosódott a zenével. A zene! Dávidnak csak ekkor tűnt fel, milyen szokatlan, maga a ritmus másfélszer gyorsabb, mint a klasszikus keringőké. Úgy gondolta, ez kiváló alkalom, hogy ismét felvegye a beszélgetés fonalát.

– Ön is észrevette? Adiemus, Song of the spirit! Nem valami megszokott a hasonló rendezvényeken!

– Valóban különös, de kellemes meglepetés!

Dávid végignézett partnere hosszú, hófehér nyakán, vékony, szeplőkkel tarkított kecses vállán, majd ismét a lány szemébe pillantott. Hiába az a sok-sok különbség, az összkép mégis megegyezett, Dávid teljesen biztos volt benne, hogy Tamarával táncol.

***

Persze, nem csak azért volt benne biztos, mert a két lány vonásai annyira hasonlítottak egymásra, képet is látott már Tamaráról, de azon még egészen másképp festett. Fekete kisestélyi helyett egy koszos szakadt farmert viselt a fotón, feszes, szépen formált konty helyett két fonott copfban lógott a haja, finom, visszafogott smink helyett erős kontúr futott a szeme körül. Otília sokszor mondta, hogy nem lehet a húga fejével beszélni. Egyik este, mikor ismét Tamara volt a téma, Otília Dávid mellkasára hajtotta a fejét.

– Pedig mennyi mindent elérhetne, ha hazajönne! Kivehetné a részét a családi vállalkozásból, együtt dolgozhatnánk, igazi üzletasszony válhatna belőle!

Dávid csendben hallgatta, átölelte.

– Egyszer majd benő a feje lágya, csak kell neki egy kis idő – sorolta el a semmitmondó vigasztaló szavakat.

– Biztos azért lett ilyen, mert sosem foglalkoztam vele eleget!

– Dehogy! Ez nem a te hibád! Egyszerűen nem vagytok egyformák – suttogta lágyan a fülébe. Közben meg volt róla győződve, hogy a két lány között habitusban nem sok különbség lehet. Otília fejével sem lehetett beszélni. Dávid legmerészebb ötleteit rendszeresen visszautasította. Pedig mindenki tudja, hogy kockázat nélkül nem lehet nagyot szakítani.

Otília apja egy hatalmas kozmetikai cég fő részvényese volt, a nő pedig a beszerzési igazgató. Dávid egyszerű beszerzőként kezdett. Először egy céges rendezvényen sikerült közel kerülniük egymáshoz, akkor egész este a legforradalmibb alapanyagokról beszélgettek. Dávid kicsit félt, hogy az igazgató el fogja zavarni a fenébe, hogy aznap este ne a munkával fárassza, vagy egyszerűen nem áll vele szóba, de Otília nyitott volt, sőt, úgy tűnt a munkán kívül semmi más nem érdekli. Azt az estét a nő lakásán zárták, Otília vörös karmai élesen karcolták végig Dávid arcát, nyakát, majd az oldalát. Dávid a nő szőke tincseibe kapaszkodott, Otília egyre szorosabban húzta magához, az ágy csak úgy rengett alattuk. A végén Dávid úgy dőlt el, mintha egy maratonon vett volna részt, alig kapott levegőt. Otília bezzeg egyből felpattant. A táskájából egy kis üvegcsét szedett elő. Dávid akkor jött rá, hogy mégis van még valami, ami a főnökét a munkán felül érdekli. Az pedig a kokain.