A háború

III. Fejezet ~ Rosie

A tömeggyilkosság után minden a feje tetejére állt. Egy ideig senki nem mert mozdulni, pedig amikor a katonák elmentek, már éppen hajnalodott. Aztán olyan reggel nyolc körül mindenki egyszerre özönlött ki az utcákra, és szemügyre vették a halottakat. Rosie nem ment ki a házból. Lily az ölében ült, és a nappaliból figyelte az eseményeket. Felfordult a gyomra a sok bámészkodótól is, akik mintha csak valami kiállítást tekintenének meg, úgy sétáltak a holttestek körül. Egy idő után már nem is bírt odanézni, inkább csak bekapcsolta a tévét.

- Köszöntünk minden kedves nézőt!- kezdte a betanult szöveget a szokásos hírolvasó, de mintha az arca nem úgy festett volna, mint ahogy szokott. Nyúzottnak, és elgyötörtnek tűnt. - Rendkívüli hírekkel jelentkezünk. Tegnap este, David Mortez kapitány kivégeztette a kormányfőket, majd átvette a hatalmat az ország felett. Senki sem gondolta, hogy ilyen valóban megtörténhet, nem vettük elég komolyan. Az ország egész területén találomra kivégeztek polgárokat, az éjszaka összesen 5030 ember vesztette életét a vérontásban, illetve további 9000 embert elvittek, azt csak megtippelni tudjuk, hogy hová kerültek ezek az emberek, de a sejtések szerint hadba állították őket. A legnagyobb mészárlás Dublinban történt, az itt kivégezettek száma eléri a 3000-t. 

Az adás megszakadt. Rosie ledermedt. Fogalma sem volt hogy, ekkor mészárlást rendeztek az ország egész területén. Tudta hogy valamit tenni kell. Ebben akkor lett bizonyos, amikor meglátta, hogy már vagy egy tucat autó elhagyta a falut, és sokan már útnak indultak. A lány gyorsan felöltözött, a biztonság kedvéért két réteg ruhát vett fel, és Lily-re is ugyanennyit adott. Gyorsan bedobálta az összes otthon fellelhető készpénzt, az elsősegély csomagot, Lily kedvenc alvós takaróját, és a lehető legtöbb tartós élelmiszert amit a konyhában talált egy kis kézipoggyászba. Fogalma sem volt, mit kell elraknia, amikor menekülni készül, de ő nem volt olyan szerencsés helyzetben, hogy legyen saját autója, vagy jogosítványa, ezért valakinek a segítségét kellett hogy kérje. De nem terhelhetett senkit azzal, hogy magával viszi az egész házat. Nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy Lily már három éves. Így nem kellett pelenkát magával vinnie, sőt a kislány jókedvében a könnyebb ételeket is meg is ette már. Azért mindent, amit szükségesnek látott Lily neveléséhez, betuszkolta a táskájába, majd még bedobott a bőröndbe pár üveg vizet, és nasit. A kislányt belerakta a hordozóba, amit már előbb felvett, majd megragadta a táskákat, és elindult keresni valakit. Ahogy sétált, megpróbálta kikerülni a főteret, de tekintete óhatatlanul a hullákra vándorolt. Borzalmas látvány volt, úgyhogy szaporázni kezdte a lábait. Félt. Félt tőle, hogy a katonák visszajönnek, és megölik. Nem a haláltól félt, hanem attól, hogy a lánya árva marad. Ő tudta milyen érzés, ha elhagynak a szüleid, és egy pillanatig sem kívánta ezt Lilynek.  

- Szia Josh!- kopogtatott be egy barátja házába. 

- Szia Josh!- mosolygott rá Lily

- Rosie! Lily! Istenem de örülök, hogy épségben vagytok!- mondta, majd átölelte a lányt. Vagyis valami olyasmi, mert Lily kissé hátráltatta, aki az anyja hasán csüngött a babahordozóban.

- Én is örülök neked. Jajj, Josh.. Nem is tudom hogy kérdezzem.- temette Rosie az arcát a tenyerébe. Szégyellte, hogy nem tud egyedül gondoskodni a kettejük biztonságáról. És még jobban szégyellte, hogy meg kell próbálnia egy barátja nyakába akaszkodni.

- Rosie? Mi a baj?

- Hát.. én.. szóval, tudod nincsen kocsim, és esküszöm megoldanám magamtól, ha tudnám, és tényleg nem akarok a nyakadba akaszkodni, csak egy örökkévalóság, mire eljutok gyalog a vonatig, és azt sem tudom hová mehetnék, de ha ba..

- Jézusom, Rosie! Ne kérj bocsánatot, amiért segítséget kérsz. És tudod hogy az lenne a legtermészetesebb hogy elviszlek titeket..

- De?- kérdezett rá Rosie, miközben beharapta az alsó ajkát. Mindig ezt csinálta ha tanácstalan volt. Lélekben már temette magukat, mert ismerte Josh-t, és tudta ebből a hanglejtésből, hogy van egy de is.

- De sajnos már megígértem hogy elviszem Martha néniéket, és nem maradt hely a kocsiban. -Josh a sírás szélén állt. Látszott rajta, hogy borzalmasan megviseli, hogy nem tud segíteni a barátján. Bűntudata volt, mert Rosie még tizennyolc éves se volt, de már egy három éves gyerekről kellett gondoskodnia, és ő pedig nem tudott segíteni. Nem hagyhatta ott a 8 éves nagyszüleit, az anyját és a húgát. Bármennyire is szeretett volna segíteni.

- Semmi baj, Josh. Tényleg. Megkérdezem, hátha Fannyékhoz beférünk, oké? Ti pedig induljatok, minél hamarabb. 

- De Rosie, mit teh..

- Josh.- nézett mélyen a szemébe. - Ha jót akarsz nekem, akkor te és a családod minél hamarabb elhagyja ezt az országot.

- Rosie..

- Komolyan gondoltam.- mondta, majd újra megölelték egymást. Rosie-t akkor utoljára megcsapta az a finom illat, amit már annyira megszokott. 

Kétségbeesetten elkezdett felkapaszkodni a domboldalra. Fanny, a barátnője, és családja ott lakott. Fanniék egy német diplomata család voltak, akik tíz éve költöztek Einstonba. Rögtön beleszerettek a városba, és habár Fanny apja csak egy évre kapott itt megbízást, úgy döntöttek Írországban maradnak. Biztos áldották az eget éppen, hogy milyen jó döntést hoztak. Amíg elért az Akác ligetbe, Rosie könnyei hullani kezdtek. Olyan kétségbeesett volt, olyan elveszett. És rettentően mardosta a bűntudat, hogy nem tudja rendesen gondját viselni a kis Lilynek. A mellkasa egyre jobban rázkódott amire a kislány is felfigyelt, aki egyébként elég vicces látványt nyújtott a babahordozóban. Elvégre nem háromévesekre volt tervezve. 

- Anya?- nézett fel rá óriási, zöld szemeivel.

- Semmi baj, Lily. Minden rendben van .- mosolygott rá, majd megtörölte a szemét. 

- De akkor miért sírsz?- nézte tovább érdeklődve az anyját. - És egyébként is miért kell ebben ülnöm?

- Mert most a maminak nagyon sietni kell, és így egyszerűbb.

- De én tudok sietni, anyu. -mondta duzzogva a kislány. 

Még puffogott egy sort, de aztán ráhajtotta fejét Rosie mellkasára, és tűrte, hogy kisbabának van kezelve. Rosie megtorpant. Fannyék házának nyitva volt az ajtaja. Semmilyen zaj nem hallatszott. A kocsi se parkolt már az udvaron. Kész. Vége. Rosie azt hitte, már sosem jutnak ki onnan. Ahogy körbenézett, észrevette, hogy a környék elnéptelenedett. Nyilván közrejátszott az is, hogy a három család, akiket kivégeztek, ebben az utcában lakott. Letekintett a völgybe, de már ott se látott mozgást. Egy autót pillantott meg, amint az éppen elhagyja a völgyet. Fannyék kocsija volt. De honnan is tudhatta volna, hogy ha bemegy a házba, meglátja a német családot, ahogy vérbe fagyva fekszenek a nappaliban. A katonák még akkor végeztek velük, amikor nem akartak lemenni velük a főtérre. Valami szerencsétlen nyilván autóhiány révén használatba vette a család terepjáróját.