Dohány [Kim Taehyung Ff]

k e t t ő

- Szia Chio! - mosolygott szemembe Namjoon. Ismerte, mégis mosolyog.

- Szia Nam - viszonozva gesztusát, egy elég erőltetett mosolyt varázsoltam arcomra. - Kérsz valamit? Kávét, forró csokit, cappuccinot?

- Egy kávé jól esne, de cukor nélkül, tejjel kérném ha lehet.

- Rendben, pillanat és hozom.

Namjoon minden nap betért abba a lepukkant kávézóba ahol dolgozom. Mindig mesél idióta sztorikat, illetve gyakran beszél Taehyungról is. Például, hogy mennyire szerette a forró csokit, és mennyire imádott énekelni. Mindig is szép hangja volt. Kellemesen mély, és hátborzongatóan magas egyben. Taehyung egy megtestesült tehetség volt.

Munka után, érzelemmentesen tettem ki a lábam a kávézóból. Telefonom megrezzent zsebemben, én pedig unottan vettem kezembe készüléket.

"Tudom hol van"

Ki? Ki hol van? Miért érzem azt, hogy Kim Taehyungról van szó?

"Megmondom neked, ha eljössz a lakásod közelében lévő kigraffittizett falhoz, amit Taehyung festett"

Meggondolás nélkül szaladtam ahhoz a falhoz, ahol egy idegen fiú állt.

- Yoongi vagyok. Min Yoongi. Emlékszel? Az exed. - fordult felém a srác. Féltem. Reszkettem, táskám már nem bírtam tovább tartani kezemmel, így az egy puffanással ért földet.

- Hol van? - lihegtem. Nem kaptam levegőt, valami fojtogatott.

- Itthagyta Seoult. Vízbe fojtotta magát, az egyik kikötőnél, ha megbízol bennem, akár el is tudlak oda vezetni.

Tae mindig is bolondos volt. Szeretett kikötőknél lenni, rugdalni a kavicsokat, nevetni azon, hogy milyen mély a víz. Yoongi karomat rángatva vitt el Taehyung öngyilkosságának helyére. Yoongi tudta, hogy imádtam Taehyungot, éppen ezért nem hagyta, hogy ugyanazt tegyem mint ő.

Yoongi a kezében szorongatta Taehyung kedvenc fejkendőjét, amit mindig felvett, ha elment valahova. Kezembe adta az anyagot, amit én a lehető leggyorsabban zsebre vágtam, nehogy elvehegyék tőlem.

Egyre sötétebb volt kint, annyira elszaladt az idő, hogy észre sem vettem, azt amit Yoongi próbált nekem megmagyarázni.

- Előtte beszéltem vele. Azt mondta, adjam neked oda a fejkendőjét, és hogy tudassam veled mennyire szeretett.

- Igazán felkereshettél volna előbb.

- Nem mertelek. Attól féltem, hogy nem hiszel nekem, de ahogy látom, túlságosan hiányzik neked, így felkerestelek végre. - kezemben Taehyung kendőjét birizgáltam, amit végül, a csuklómra kötöttem.

A hiányzik szó ide kevés. Olyan mintha kitörtek volna belőlem egy darabot, egy nagyon nagy darabot, amely szépen lassan megőrjít.

Csendes otthonomba léptem, ahol hatalmas felfordulás volt. Akárcsak bennem. Kanapémra vetettem fáradt testem, és bekapcsoltam a tv-t, hátha megy benne valami. A hírek halk beszéde közben Taehyung fejkendőjére írt szöveget olvasgattam, amit igazából, nemrég véltem felfedezni.

"Sajnálom Chio."

Sajnálhatod is Taehyung. Miattad egy roncs lettem. Hiányzol, és hiányoznak a hülyeségeid, na meg persze a stílusod. Nem lett volna egyszerűbb elmondani nekem ami nyomta a szíved?

Az óra lassan tizenegy fele mutatott, de én még mindig Taehyungon agyaltam. Miért kellett ezt tennie? Mi volt a hiba?

Pontosan éjfél volt, mikor valaki becsöngetett hozzám. Káromkodva nyitottam ajtót a semminek, vagyis nem éppen egy semminek, hanem egy levélnek.

"Szépen lassan vegyük át a dolgokat oké?
Nem szeretném ha valami bajod lenne, így bizonyos embereken keresztül magyarázom el neked a helyzetet.

Minden azon a hülye szerdán történt, mikor megtaláltál az aluljáróban kuporogni. Segítettél, amiért hálás is vagyok, ám voltak dolgok amiket szánt szándékkal nem mondtam el neked Chio. Nem egyszer fordult már meg ez a fejemben, de most volt merszem megtenni.

A szüleim halálakor ott voltam. Anya sikítása életem végéig kísért. Ha azt hiszed én voltam, rosszul hiszed. Aztán megismerkedésünk után, jött Yoongi, a "barátod". Ripityára törtem mikor összejöttetek. Azt hittem az egyetlen férfi akiben megbízol az én vagyok.

Nevelőszüleim minden pozitív érzést kivertek belőlem, így csak játszottam a bolondos fiút. Ti pedig elhittétek.

Kérlek Chio, ne magad hibáztasd! Semmiben nem vagy hibás, mindent megtudsz ha elmondom az igazságot"

Szemeim könnybe lábadtak, szinte elájultam a küszöbön. Kezdem azt hinni, hogy félreismertem Taet. Az embert akit több mint öt éven keresztül szerettem, szerelemmel, viszont sose mondtam meg neki. Kár érte...