Reggel az ébresztőmre ébredek. Hétfő van. Nem annyira szeretem a hétfőt, mert vége a hétvégének, és anyukám és apukám elmennek dolgozni és csak péntek késő este érnek haza. Lassan lebattyogok a nappaliba, ahol egy üzenet volt:
"Nagyon vigyázz magadra Bellánk, sietünk haza.
Puszi: Anya
Apa"
Én tudom hogy csak azért dolgoznak hogy nekem legyen mit ennem, felvennem. Én nagyon szeretem őket, és a hétvégéket mindig együtt töltjük. Miközben rájuk gondolok, gondolatmenetemet a telefonom csörgése zavarja meg. Ismeretlen szám. Felveszem és egy halk, bizonytalan háló hagyja el a számat.
- Jó napot maga Varga Elizabeth? - szólt bele egy kicsit ismerős hang.
- Igen. Kihez van szerencsém? - kérdeztem kedvesen.
- Az iskolája igazgatója vagyok. - válaszolt kedvesen. - Van egy jó hírem számára. Mivel kitűnő lett félévkor így kap egy ösztöndíjat Canadába, azon belül is Torontóba. Jövőhéten indulna és másfél hónapig maradna.
- Úristen nagyon köszönöm! - próbáltam magam visszavogni de nem sikerült, ezért visítottam a telefonba.
- Igazán nincs mit! Viszlát. - köszönt el tőlem az igazgató.
- Viszlát! - köszöntem el fülig érő mosollyal.
