New Heroes

0.3

A talpam alatt ropogó levelek, mintha izzó tűz lett volna, úgy égették a lábam. Hiába kapkodtam őket magam után, a fájdalom egyre csak nőtt, és nőtt, míg a lángok el nem érték a mellkasom vonalát. Szívem, mely fájdalmasan dobbant minden egyes pillanatban zokogva igyekezte teljesíteni a rá kiszabott feladatát, mégis úgy éreztem, feladta és kihagy néhány ütemet, ahogy a fák lehullott lombjai között menekültem saját érzelmeim elől. Megbántva, s megcsalva éreztem magam, holott ehhez semmi jogom nem volt, csupán ezt a törékeny üvegből készült szerelmes szívem nem értette meg. Minden egyes megmozdulásomnál húzott vissza, oda hozzá, hogy elbújhassak karjai melegében, ajkai az enyémeket súrolva ígérjenek szép hazugságokat, szeretetet érezzek fájdalom és magány helyett.

- TaeYong, várj!- délibáb a hangja, mely a semmiből érkezett hozzám a sötétségben. Szavai könnyeket hoztak magukkal, s vitte is őket, olyan gyorsan szaladtak végig azok orcám az esti hideg ellenére felhevült bőrén. Chittaphon maga is olyan volt, mint egy, a sivatag közepén édesdeden magához hívogató illúzió.

- Miért kellett pont beléd szeretnem?- kérdésem nem kapott választ, hisz nem is volt, aki tudott volna akármit is mondani feleletként. Chittaphon soha nem nézett rám úgy mint ahogy azt szíve választottjával tette. Soha nem láttam annyira boldogan valakire pillantani, mint amikor Vele vette fel a szemkontaktust. Vonásai ellágyultak miközben édes mosolyra görbültek ajkai. Ha ilyenkor felé mertem pillantani csak egy szó jutott eszembe, ez bizony szerelem. Kínzó, kegyetlen érzelem, mely nem egyszer okozott fájdalmat, mert hiába szeret az ember, ha nem viszonzott.

Megállok egy szekundumra, levegőt kell vegyek, bár már régen megfulladtam a saját érzéseim súlya alatt. Ki és be, ki és be, újra meg újra, míg képes leszek önmagamként funkcionálni. Most arra a TaeYongra van szükség, aki erős, kedves, mindig ott van mindenkinek, meghallgat mindenkit; nem pedig arra a TaeYongra aki bármelyik másodpercben elsírhatja magát, mert beleszeretett egy másik srácba.
Lehajtom a fejem, hosszabbra hagyott tincseim könnyedén eltakarják előlem az erdőt, s minden élőlényét.

Vajon még itt van? Vagy már vissza is menekült az emlékeihez?

Nem akarok, nem is tudok visszaemlékezni Seo arcára. Milyen lehetett, hogy ennyire magába bolondította Chittaphont? Mióta nincs már itt, mégis közöttünk áll. Vastag betonfalként magasodik az égig, s semmit nem enged át feszes testén keresztül. Pedig nem egyszer indítottam el útjára azt a gyűrött papír repülőt, amin először vallottam be neki mit is érzek. Azonban állandóan belé ütköztek, lepattantak róla. Nem kellene őt hibáztatnom, mégis megteszem.

Mert Chittaphon választott téged falként, hogy ne kelljen szembe találnia magát a repülőmmel.

- TaeYong, várj!- félve hiszem el, hogy ezalkalommal nem csak halucinálom a hangját. Vállam fölött átnézve vékony alakja formálódik meg a sötétségben, s egyre közelebb ér hozzám. Nehezen veszi a levegőt, mellkasa szaporán emelkedik. Piros orcáját felém kapja, majd megáll két lépés távolságot hagyva. Mintha arra várna, hogy én szüntessem meg.
- Kérlek, beszéljük meg! Nem lehet ennek így vége!

- Soha el se kezdődtünk.- fájdalmas az a két méternyi csend mely betölti elfáradt lelkeinket. Ökölbe szorítottam a kezem mikor csökkenni kezd a távolság szíveink között. Tétova mozdulat, ahogy halkan nyomon követem lépéseimet feléd. Kihasználok minden alkalmat, hogy az ujjaimmal megérinthesselek. Legyen az indokolt, vagy indokolatlan, vágyom arra, hogy tudjam mellettem vagy. Igénylem, és hangoztatom is mennyire jólesik az ölelésed, s hiányzik ha nem érzékelem tested melegét. Olyankor fázom a legjobban, mintha megannyi apró jégcsap zubogna fürgén az ereimben vér helyett. Idegességem csillapítja, amikor kezem a kezedben talál nyugalmat, amikor lusta mozdulatokkal magyarázol beszéded közben, s mégsem akarod elengedni fagyos végtagom. Te melegíted fel jégvirágos szívem legkisebb részletét is a tavasziasan télies estéken. Ha akarnék sem tudnék ellenállni édes mosolyodnak, mikor felém pillantasz, ha szükséged van rám. Szóval nyugodtan kérhetsz bármire, én segíteni foglak téged, nem hagylak egyedül. Szeretem a szemeidet. Mindig a régi, gimnazista évekre emlékeztetnek, amikor péntekenként késő délután is a száznyolcas teremben görnyedtünk az emelt biológia érettségi felett, s te egy tétova mozdulattal felém fordítottad a fejed, ha nem értetted a kérdést, vagy bizonytalan voltál - az amúgy helyes- válaszodban. Még a mai napig tisztán vissza tudom idézni megfáradt tekinteted, mikor megpillantottam lelked barnára színezett tükrét a feladatlapból felnézve. Gondolatok és megoldások ezrei cikáznak az agyam tekervényei között, amint elmeséled bánatod, amitől mindig lehasad egy darab belőlem, hogy pótoljon téged, hátha ezzel enyhítek a vállaidat nyomó terheken. Tudom, hogy erős vagy, csak bíznod kellene a saját erődben.

Mindig is így gondoltam rád. Azonban nem tudok csak egy pótlék lenni, egy helyettes, aki szemet hunyva hagyja, hogy azt lássanak bele akit akarnak.

Elengedtem a kezedet, melyet reményteljesen, és kétségbeesetten szorítottam magamhoz. Lehunytam a pilláimat, nem akartam látni saját könnyeimet megcsillanni a te szemedben. Hátrébb húzódtam tőled, égetett tested eddig olyan lágy melege. Elmém kapuit bezártam előtted, nem hagyhattam, hogy újra csak te legyél tekervényeim mozgatója. Szomorú szád görbe vonalára félve gondoltam vissza, hisz túl sok mindent ígértek már azok a cserepes ajkak.

- Sajnálom, el kell engedjelek.- suttogtam, miközben hátat fordítva neked, Édes Szerelmem útnak indulok egyedül a falevelekkel borított sivatagban, s csak remélem, hogy a fák árnyéka, mely felettem követi lépteim nem a te óvó kezeid fojtogató szorítása, hanem utolsó, gyengéd simításod, s eltűnsz, amikor ujjaid begye már nem érik el távolodó alakom.