MONDD EL

?

Jeongguk egy elégedett félmosoly kíséretében tekint végig azon a falatnyi káoszon, amit éppen maga mögött kívánt hagyni.

Groteszk örömmel szemlélte a vérben tocsogó, élettelen testet, amely a fényesre lakkozott cipője orránál hevert. A holttest nyakán egy mély vágás éktelenkedett, melyből még mindig vér szivárgott a padlóra és a kényszerzubbonyra. Olyan volt, mint a tollbetétből kibuggyant tinta. A szövet úgy itta magába a vörös folyadékot, mint a csontszáraz termőföld az életet adó vizet.

Jeongguk örömittasan, szinte már mániákusan csillogó tekintettel vizslatta a művét, miközben végtelen lassúsággal a szájához emelte a vérfoltos ujjait, hogy megízlelje annak jól ismert, fémes ízét. Ettől mintha új erőre kapott volna, olyan elégedetten sóhajtott fel. Úgy nyalta le a vért az ujjai hegyéről, mint mások a fagyit vagy a csokoládét. Lehunyt szemmel engedte le a kezét vissza, a teste mellé, miután kiélvezte a diadala keserű, de egyben rendkívül édes jutalmát. Ahogy kinyitotta a szemét, abban állapodott meg magával, hogy remek munkát végzett. Gyors volt és hatékony, mint mindig. A vér élénkségének és a zárkaszoba fehérségének a kontrasztja pedig olyan furcsa boldogsággal töltötte el Jeongguk szívét, amire eddig nem is tudta, hogy mennyire vágyik.

Hiányzott már neki a halál.

- Ez így túl könnyű volt - csóválta meg a fejét vigyorogva a férfi, egy utolsó, érzelemmentes pillantást vetve az áldozatára.

A szobában újra csönd honolt.

Jeongguk egy végtelennek tűnő pillanatig még kiélvezte a csönd által nyújtott békességet, majd mint aki jól végezte dolgát, lehajolt az előtte fekvő testhez és ráérősen beletörölte véres ujját annak ruhájába. Ezt követően megigazította az öltönyét, és az ajtó felé indult. A férfi teste úgy szelte át annak műanyag állagát, mintha levegő lett volna. Mintha csak egy szellem lenne. Kiérve a folyosóra egy rövid pillanatig elgondolkozott, majd minden mindegy alapon még megnyomta a vészjelző gombot a Taehyung holttestét őrző szoba melletti, szintén hófehér falon.

- Jó fiú voltál, Taehyung - motyogta az orra alatt unottan Jeongguk. - Csak elképesztően ostoba.

A riasztó elindulásakor a férfi még mindig rendkívül nyugodt volt. De mégis miért ne lett volna, hiszen jól tudta, hogy senki sem fogja őt megállítani. Sőt, még csak hallani és látni sem fogja senki.

Bizony vannak előnyei annak, ha valaki démonként járkál a halandó emberek világában.

Jeongguk vigyorogva figyelte, ahogyan a pszichiátrián dolgozó alkalmazottak sorra pánikolni kezdenek, amikor felfedezik, hogy holttest van az épületben.

Ergo gyilkosság történt.

Az emberek mit sem sejtve rohantak át a férfi sziluettjén, akár csak egy porfelhőn, amiről senki sem vesz tudomást. Jeongguk magában ezen is jól szórakozott. De ahogyan egyre távolodott a mókát okozó jelenettől, melynek keretében az orvosok úgy futkostak össze-vissza, mint a mérgezett egerek, szinte abban a pillanatban kezdett visszakúszni a lelkébe az általa annyira utált és terhes unalom. Mosolya egyre halványabb és halványabb lett, majd teljesen el is tűnt, amikor kilépett a kórház ajtaján a nyűzsgő utcára. Ennyi volt a szórakozás.

Jeongguk komor arccal nézett maga elé a földre, miközben a kinti tömeg ugyanúgy ment át a testén, mintha ott sem lenne.

Új játékszert kell találnom. Gyorsan - mondta ki fejben az elkerülhetetlent a démon, miközben belevetette magát az emberek tömegébe. - Különben megöl az unalom...

- Vége -