A Félszellem Szívéig

1. rész - Újhold

Inuyasha a fa tetején ült és mogorván figyelte a sötét eget. A csillagokat felhők takarták, de tisztában volt vele, hogy a hold sem látszik. Hogyan is látszódhatna, hiszen árnyék vetül rá, ahogy az ő erejére is. Dühös volt ilyenkor félszellem voltára, hiszen nemcsak ő volt így már sebezhető, hanem a többiek is. Arról nem is beszélve, hogy ezen az estén meg kellett álljanak és biztonságba húzódjanak.
Odalent még parázslott a tábortűz, de a többiek már aludtak. Alapesetben hallotta a légzésüket, lenyugodott szívverésüket, de most nem. Most csak volt, érzékek nélkül, gyengén, emberként. Ilyenkor egyvalami volt csak erős, mégpedig az érzései. Emberi szíve vadul kalapált a mellkasában és vágyakozott. Ő pedig a legszívesebben kitépte volna, hiszen minden dobbanása fájt, minden rezdülés égette a lelkét. Rászorított a kardja markolatára, ami nem volt több ilyenkor, mint egy ócska rozsdás bot, és igyekezett elterelni a gondolatait.
Lehunyta a szemeit és hosszan fújta ki a levegőt. Ritkán vívódott ennyire. Gyermekként még szerette is az újholdat, hiszen ilyenkor ő is normális volt. Úgy bújhatott az anyja mellé, hogy nem voltak kétségei afelől, hogy hová tartozik.
De Izayoi meghalt már, őt pedig elüldözték. Alig volt tíz éves... és ekkor szembesült igazán a gyűlölettel.

~~Sok évvel ezelőtt~~

Minden erejét beleadta a futásba, mégis egyre közelebbről hallotta a hangokat a háta mögött.
"Arra futott! "
"Hozd a fejszét!"
"Mindjárt bekerítjük!"
A rettegés megbénította az izmait és teljesen leblokkolta az agyát. Mint egy űzött vad szaladt, rohant messzebb a hangoktól, de a hangok már mindenhonnan jöttek. Körbevették, letaglózták. A szívverésén kívül mást nem hallott már, a könnyei áztatták az arcát. Felesett egy kiálló gyökérben, végighasalt a nyirkos talajon, érezte a vér és a föld ízét a szájában, hallotta a közeli lábdobogást. Kész, vége, ennyi volt.
Félig volt csak magánál és szinte már várta az első csapást, de semmi nem történt. Kiálltást hallott, újabb lépések, majd egyszerre felemelkedett a talajról. Valaki megragadta és ő repült. Meghalt volna? Az nem lehet, akkor nem fájna ennyire a térde, a feje. Próbálta kinyitni a szemét, de csak egy ezüstös hajzuhatagot látott.
-Apa? -kérdezte remegő hangon, de a választ nem tudta megvárni. Biztonságba volt és kimerült teste felmondta a szolgálatot. Álomba ájult és csak másnap reggel tért magához egy magasan fekvő barlangban. A barlang szájánál egy alak ült, ezüstös hajjal. A nap besütött, ő pedig újra félszellem volt, alighogy megmozdult az ismeretlen férfi is felkelt.
-Meg kellene öljelek -jegyezte meg. -De nem bántok gyereket. Vigyázz az irhádra, kölyök. Ez volt az első és az utolsó, hogy segítettem rajtad, kisöcsém!
A férfi pillanatok alatt eltűnt és Inuyasha ekkor jött rá, hogy van egy bátyja. Hálás volt, de mérges is lett, nagyon lekezelő modorban beszélt vele. Mindent egybevetve azonban megmentette az életét.
~~~~

Figyelte a csillagokat, amik a hold nélkül elveszett bárányoknak hatottak. Ez az éjszaka régen nem az alvásról szólt, ha életben akart maradni, akkor résen kellett lennie. Ő pedig ilyenkor figyelt, tanult és ahogy múltak az évek egyre jobban el tudott rejtőzni emberként, hogy aztán félszellemként felkeresse és ártalmatlanná tegye azokat, akik ki akarták használni gyenge állapotát.
Erős lett és egyre erősebb lett, hála a többieknek, akik most békésen szuszogtak a fa alatt. A tűz közben már kialudt és az ég alja is színesedett. Újabb nap, újabb remény, hogy végre megtalálják az Ékkő szilánkokat. Odalent mozgolódás támadt, de csak Kagome húzta jobban magára a takarót. Inuyasha halványan elmosolyodott, a szíve megdobbant és érezte, hogy emberi fele mennyire vágyna rá, hogy mellé bújjon, hogy ne a takaró melegítse fel a fázós lányt. Az ég alja egyre fényesebb lett ő pedig érezte, ahogy az ereje lassan visszatér. Pontról pontra áradt szét a testében a démon, mintegy újjászületve a hosszú alvás után. A karmai újra élesek lettek, a hallása kitisztult, a haja pedig ezüstösen csillant meg a reggeli fényben. Megnyugodott, hogy nem maradt ember, mert titkon mélyen nagyon rettegett tőle, hogy egyszer nem tér majd vissza az ereje.

Magabiztosan mászott le a fáról, hogy felkeltse a többieket. Nincs helye a szundikálásnak... dolog van!
-Lusta banda! Gyerünk egy-kettő! - rázta meg sorra az alvókat, Shippoval különös "figyelemmel" bánt, mire a rókakölyök idegesen próbálta fejbe vágni egy makkal. A félszellem nem hagyta magát, elkapta az apróság farkát és azzal emelte fel a földről.
-Mi az? Csak nem rosszat álmodtál? -piszkálta, Shippo pedig fájdalmasan visított.
-Azonnal eressz el! Megmondalak Kagomenek! -csapkodott, de nem érte el a félszellemet.
-Felesleges árulkodnod... a szomszéd faluig hallják a csetepatét... -jegyezte meg ásítva a szerzetes. Sango közben már össze is pakolta a kis táborhelyet és meg sem lepődött, amikor barátnője morcosan felkelt és az első szava egy hangos kiáltás volt:
-FEKSZIK!