Na jó...azt hiszem, semmi oka nincs annak hogy most ide írok de valahogy egész nap az az érzés keringett bennem, hogy írnom kell(!) valamit...bármit, és mivel most a napokban történt velem néhány érdekes dolog, azokat mostanra fel dolgoztam, elfogadtam és meg érleltem magamban...ezért annak összességét talán le is írhatom...
Mint az már régebben kiderült, kollégista vagyok, és hát nincs is jobb mint a pénteki haza menetel. A közel lakó, naponta bejárós tanulók ezt most sajnos nem érthetik, a valakiben erősebb van akiben gyengébb honvágy, az otthoni környezet a hétvégi pihenés vagy épp szívünkhöz közel álló dolgok...5 napi nem látása után....felbecsülhetetlennek...
De a lényeg...a buszon, egy négyes ülésben ültem egyedül, mindaddig amíg egy hölgy fel nem szállt a velem szemben lévő 2 szék távolabbijára....amikor fel szállt nem lehetett nem észre venni az óriási csokrot. Gondoltam "milyen aranyos, most volt Valentin nap milyen szép nagy csokrot kapott"....aztán jött a hideg zuhany....a csokor meg lett fordítva (gondolom kényelmetlen volt abban a pozitúrában fogni a hölgynek) és elő került 2 fehér szalag... A fehér szalagon szürkés feketén a következő felirat állt: "Búcsúzik családod"
És abban a pillanatban minden halvány örömöm el szállt amit a csokor téves eredete miatt éreztem. A felirat elolvasása után az ablak felé fordultam és azt hittem el morzsolok 2 könny cseppet. Minden rossz emlékem az eszembe jutott, egy ilyen csokortól talán másnak is jut eszébe elhunyt szerette. Az átlátszó fólia alatti fehér és sárga virágok, amiken halvány ezüst sávok volta....vagy a tudat hogy ez valaki távozása miatt készült...minden régi emlékemet fel hozta azokról az emberekről, akik valaha elhagytak, meg sirattak, fontosak voltak de már nincsenek velem. De aztán az ablakból...a nap, a felhők között úgy sütött le, mint amikor a papám fel emelt és csak annyit mondott: "na, melegebb van ott fenn?". Egyszerre pedig el fogott az érzés, mintha minden távol lévő szerettem egyszerre simogatná meg az arcom, és rájöttem hogy vissza gondolni rájuk egyszerre fájdalmas és örömteli. Amikor rájuk emlékszünk, nem a haláluk ténye, vagy a gondolat hogy többé nem érintjük, nem öleljük, nem szólunk hozzájuk, hanem a puszta lényük, az életünkre hatással levő tetteik és néha csak, a jelenlétük....ami hiányozhat, de vissza fordíthatatlanul el választott és össze kötött velük.
Míg éltek, csak akkor lehettek velünk, ha a közelünkben voltak, azonban én hiszem, hinni akarom, hogy a halál után örökké, minden pillanatban ott vannak velünk. Hiszem hogy így már mindenkire mindig figyelhetnek és sokkal közelebb jutnak a valódi lényünkhöz mint talán életükben.
Amikor újból a csokorra néztem, nem tudtam el engedni a gondolatot, mintha csak muszáj lett volna végig mondanom magamban, hogy : "Én is búcsúzom. Búcsúzom azoktól akiktől nem tudtam. Búcsúzom a volt szerelmektől, az elhagyott barátoktól, azoktól akiket cserben hagytam, akik engem hagytak cserben, akiknek nem tudtam el mondani hogy mennyire szeretem őket. Búcsúzom azoktól, akiknél nem hagyta a sors hogy el köszönjek mert azt akarják hogy örökké velem legyenek, de nem szabad. Búcsúzom az önmardosástól, amit akkor éreztem mikor buta voltam és féltem ki mondani hogy búcsúzom. Búcsúzom a gondolattól hogy egyedül vagyok, mert sose vagyok egyedül. Búcsúzom mind attól a rossz gondolattó hogy akik itt hagytak többé nem ölelnek meg és nem látom őket, mert már tudom, hogy mindig láthatom, hallhatom, érezhetem őket ha szeretném. Lehet hogy egy régi, meg kopott emlék nem sok, de egyenlőre ez jut, ki kell várnom hogy új emlékeket kapjak és gyártsak. Búcsúzom az első nagy szerelmemtől, akit el vett tőlem az élet, én pedig nem tudtam le zárni magamban. Most, 7 év után, búcsúzom tőled, remélem vigyázol rám, és a következő fiúk akik az életembe lépnek megfelelnek majd neked, a kedvességednek, a régi módi lányt meg védő szuperhős énednek, annak a fiúnak aki mindig, minden pillanatban ott volt, és remélem most is mellettem vagy míg írok, míg sírok és rád gondolok. Remélem legalább olyan tökéletes fiúba engedsz csak bele szeretni, mint amilyen Te voltál...és leszel örökre. Búcsúzom a papámtól, akihez féltem be menni a kórházba, mert nagyon beteg és meg keseredett volt. Csak ültem a kórterme előtt egy ablakból ki nézve vártam hogy anyukám ki jöjjön. Minden pillanatban éreztem, hogy be kellene mennem... De nem tettem, nem tudom miért, de nem tettem. Anyukám ki jött és azt mondta hogy jobban van.... Másnap az iskolában értesültem a haláláról...A temetésen némán, csendben sírtam. Úgy döntöttem nem érdemlem meg hogy egy hangot is ki merjek adni, hiszen én se tettem meg azt a csekélységet hogy el búcsúzzak tőle. Később a temetés végén minél messzebbre kerültem el a koporsót és a sírhelyet....Most, több mint 4 év önmarcangolás után, búcsúzom tőled is Papa, remélem vigyázol rám, látod fentről a 3., legkisebb unokádat, akinek csak mesélni tudjuk majd hogy karácsonykor miért nézünk 'Nincs kettő négy nélkül'-t és miért van olyan nagy garázs a háznál, ami régen a Te műhelyed volt. Mesélek majd rólad, mutatok neki képeket a pocakos, ősz bácsiról aki minden délben mondta hogy most sírni fog a paprikától, amit a levesbe rakott, de végül sose sírt. Mesélek neki arról is hogy 40 évig volt egy 2centis vas golyó is a jobb kezedben, mégse vetetted ki sose, csak mikor már kórházba kerültél...Búcsúzom azoktól, akik velem voltak álmamimban, de a valóságban nem ismerhettem őket, valamiért ezt adta nekünk az élet, talán ezek az emberek is olyanok, akiket ismernem kellene, kellett volna, vagy majd kell, de még úgy érzem, halvány árnyékai valódi, hús vér embereknek, és valódi személyei álmaimnak, melyeket remélem meg fogunk élni...egyszer."
A búcsúzás fájdalma, azok a pillanatok amikben azt hiszi az ember hogy össze roppan, hogy nincs tovább ez túl sok, egy pillanatra meg szűnt. Azt hiszem mentálisan fel fogtam, minden okkal történik. Minden. Az is amit nagyon, NAGYON nem akarunk. Annak is oka volt. Még ha nem is értjük....most még. Talán az el válás azoktól az emberektől egy későbbi boldogabb, nagyobb örömöt, talán egy találkozást tartogat maga mögött. Akár szerelem vagy szeretet, egy búcsú sem tart örökké, ezért hát...minden fájdalom ami a kétségbe esés, a bizonytalanság, a félelem a végleges és visszacsinálhatatlantól nem is olyan fontos. Talán csak egy próba ez, hogy be töltsünk egy olyan űrt amit okkal vájtak belénk, mert amikor el jön az ideje, valaki...valahol...valamikor....ki fogja tölteni.
Nos, az én Valentin napom így telt, ilyen leckét kaptam, és azt hiszem nem bánom, mert számomra nagyon fontos gondolatokkal és értékkel lettem gazdagabb...remélem, Ti is hasznosítotok belőle valamit...
