Macskaszerelem

1

A rendes kiskedvencek legnagyobb félelme az az, hogy a gazdàjuk kiteszi őket, esetleg véletlenül elkóborolnak.
Persze vannak olyanok akik direkt hagyjàk el gadàjukat. Sosem értettem őket. Én nagyon szerettem a gazdàmat, de egyszer elege lett belőlem. Talàn az a gond velem, hogy ha szerető gazdit talàlok magamnak, parancsra cicàbòl emberré tudok vàltozni. De neki nem vàltoztam emberé, így nem tudom miből jött rà a kis titkomra. S főleg azt nem értem hogy utálhatott meg annyira, hogy kitegyen egy erdőben.
De nem àm valami kis parkban a vàros közepén! Egy hatalmas erdő sűrűjében talàltam magam hirtelen, ahovà nem hallatszott el a vàrosok zaja.
Szinte sosem voltam még a hàzon kívül, így érdeklődve fedeztem fel a környezetem. Nagyon érdekesek voltak a fàk, az ismeretlen illatok, de az én pici mancsaimat nem ilyen terepre tervezték. Nagyon hamar elfàradtam, így kerestem egy foltot, ahovà besütött a nap és összegömbölyödtem a puha avaron.
Valamikor elaludhattam, mert csak arra ébredtem fel, hogy màr teljesen besötétedett.

Az erdő nappal is elég ilyesztő volt, hàt még éjszaka! Minden ami napközben kedvesen ringatózik a szellő ritmusàra, most fenyegetően bólogat felém.

Az én pici cicaszívem szinte reszket a félelemtől. Az összes tagom remeg, hol megfeszül, hol elernyed menekülésre készen.

Egyszer csak roppan egy àg. Nem làtom honnan jött a hang, olyan mintha egyszerre mindenhonnan és sehonnan se. Tàvolról de még is nagyon közelről.

Megmozdul az egyik bokor. Nem vàrhatok tovàbb! Mi van, ha tényleg van ott valami?!

Futàsnak eredek az ellentétes irànyba. Nem làtok semmit, az éjszakai macskalàtàsom ellenére sem, és a szívem riadt dobogàsàtól a fülemben a hangok is érdekesen érnek el hozzàm.

Csak futok és futok àrkon bokron keresztül. Nem tudom mennyi ideje futhattam, de a làbaim kezdik feladni és màr nagyon fàjnak a megerőltetéstől.

Valami fénnyesség tàmad az erdőszélen. Egy ugràssal àtvetődök az út menti àrkon, rà a betonra, hogy aztàn sietősen fékezzek le, egy előttem csak néhàny centire elhúzó autó miatt.

A nagy fényesség oka egy màsik fémszörnyeteg volt, aki az út màsik oldalàn vesztegelt.

A motorhàztető alà egy, vélhetőleg, férfi volt behajolva, és nagyban küzdött a jàrmű ùjraélesztéséért.

Mérlegeltem. Vagy a kietlen és nagyon ilyesztő erdő, vagy az ismeretlem ember, aki lehet hogy úgy fog bànni velem mint az előző gazdàm.
Persze hogy az embert vàlasztottam, bàr nem biztos hogy őt egyàltalàn érdeklem, és ha mégis, nem biztos hogy haza szeretne vinni egy az erdőben talàlt karamellszínű cicàt.

Megkockàztatva a szerencsémet, félősen àtsomfordàltam az utca túloldalàra. Az ember még mindíg a kocsiban volt félig, így, hogy észrevegyen, kieresztettem egy apró, cukinak szànt nyàvogàst.

A férfi azonnal felkapta fejét, így azt jól bevàgta az autó kitàmasztott motorhàztetejébe.

Aztàn lenézett ràm. A fényszórók megvilàgítottàk kicsit hosszúkàs, de amúgy elképesztően jóképű arcàt, vörös hajàt és olajfoltos sötét pulcsijàt is.

Rövid életem soràn még sosem éreztem olyat mint abban a percben. Màr nem csak az egyre erősödő szél és a kimerültség miatt remegtem, hanem a hirtelen engem elàrasztó érzések miatt is. Szeretet, bizalom, vàgy, és az az érzés, hogy mi van, ha én tényleg nem kellek neki és itt hagy.

Ezek a sosem érzett és elég vàratlan érzések ott tomboltak a szívemben, és minden pólusom az érintéséért könyörgött. Végül engedtem a csàbítàsnak és a bokàjànak dörgölődztem.

Nem volt az igazi. Nem éreztem a bőrét, csak a farmernadràg durva anyagàt.

Olyan volt, mintha megrepedt volna a szívem, mikor arrébb húzta a lábát.
Csak meredtem arra a bakancsba bújtatott lábfejre teljes letargiában és már épp indultam volna tovább az erdő másik oldalán húzódó erdősáv felé, mikor hatalmas kezek nyúltak felém és emeltek fel a földről, hogy aztán szemtől szembe kerüljek a kívánatos lábfej gazdájával. Csodaszép zöld szemei  kedvességgel és egy csipetnyi sajnálattal telve néztek rám.
Erre muszály volt még egy apró nyávogást kieresztenem mintegy köszönés képpen.

-Szia cicus! Hát te hogy kerülsz ide?-
Kérdezte tőlem mosolyogva, de mivel nem nagyon voltam képes válaszolni, csak megnyaltam a kezét ami a mellkasomnál fogva tartott a levegőben.

-De édes vagy! Biztosan nem jó neked itt kint az erdőben. Honnan jöttél kisöreg? - kérdezte tőlem. Persze válasz nélkül maradt most is. Motyogott még valami olyasmit, hogy majd megkeresi a gazdámat, de előbb hazavisz, vagy valami hasonlót, majd szép óvatosan betett az autó anyósülésére, majd visszament az autó beindításán fáradozni.

Az egész autónak olyan illata volt, mint az újdonsült, és valószínüleg ideiglenes gazdámnak. Nagyon gyorsan elszenderedtem ott egymagamban, élvezve a pillanatnyi békét. Ezután valószínüleg tényleg elaludhattam, mert nem sok maradt meg az útból, csak mintha többször is végigsimítottak volna a bundámon.