Xayah & Rakan - Elrendelt sors

Elrendelt sors

A levegő tele van mágiával. Ez részben azért van így, mert nincs a közelben emberek lakta falu. Azonban ez a változatos energiahullám mást is elárul. Sokan vannak a környéken, akikből árad a vad és szabad mágia.

- Biztos, hogy tudod, merre kell menni? – nézek Rakanra felhúzott szemöldökkel. Lassan három napja, hogy elhagytuk a falunkat azért, hogy megkeressük az ő családját. Elmondása szerint Vlonqotól délre az erdő mélyére kell mennünk, ott található a szülőfaluja. A tájékozódó képességével mindig voltak gondok, szóval lehet eltévedtünk.

- Teljes mértékben – feleli határozottan. – Tudom, hogy sokszor eltévedek, de ezt nem tudom elfelejteni. Réges-régen innen indult az utazásom.

Átkarolja a derekamat és szorosan magához ölel.

- Már akkor tudtam, hogy remek kalandokban lesz részem. Majd találkozok valakivel, aki örökre megváltoztatja az életem – nyom egy csókot a számra.

- Dehogy tudtad – bököm meg az orrát nevetve. – Te sosem gondolkozol előre, csak elindulsz és mész a saját fejed után.

- Ez nem igaz... vagyis... – kezdi beismerni, hogy mégis helytálló az állításom. Én erre csak felhúzom a szemöldököm várva a folytatásra.

- De ezt nem lehet elfelejteni – erősködik tovább kedvesem, majd hirtelen felugrik. – Nézd csak, ott az egyik tó, amiről meséltem. A Hideg-tó. És nem messze innen kell lennie a Meleg-tónak is.

- Akkor javaslom, pihenjünk meg egy pár percre a tó partján, majd induljunk tovább – lépek ki a fák takarásából. Lesétálok a partra, majd a víz szélénél letérdelek, két kezemet összeteszem és merítek belőle egy keveset. Odaemelem az arcomhoz és megiszom az összeset. Tényleg nagyon tiszta, kellemes és hűsítő. Jól esik a hosszú út után.

- Egy kicsit körbe nézek a környéken. Valahol itt van a Meleg-tó is, ha pedig az megvan, akkor a falu is meglesz – lép mellém szerelmem.

- De ne menj messzire, tudod, hogy nem ismerem erre a járást – felelek neki, majd újra belemártom a kezem a vízbe.

Hallom, ahogy Rakan léptei távolodnak. A következő adag vizet az arcomra fröcskölöm és hagyom, hogy végig folyjon a nyakamon is. Itt még a víz is tele van mágiával. Ez a terület teljesen érintetlen. Érezni, hogy ember ide még nem tette be a lábát. Olyan békés és megnyugtató. Bárcsak egész Ionia ilyen lenne.

Lehunyom a szemem és felemelem a fejem az ég felé. Érzem, ahogy a nap elkezdi felszárítani a vizet az arcomról, a vízben lakozó szabad mágia pedig beivódik a testembe.

Lépteket hallok oldalról. Úgy tűnik Rakan máris megtalálta az utat. Hamarabb végzett, mint vártam. Úgy tűnik, megint sikerült meglepnie. Nem nyitom ki a szemem, mert tudom, hogy ha látja, mennyire elbűvölt a környék, úgyis letelepszik mellém.

Egy nagyobb tömegű valami oldalról nekem feszül és feldönt. A szemeim azonnal felpattannak és rájövök, hogy nem Rakan tért vissza. Nem telik bele egy pillanat és már érzem, hogy az ismeretlen személy – aki fellökött – azonnal a hátamra dönt, és a földre szorít. Egyik keze a nyakamra feszül és szorosan lenyom, másik kezével egy kést tol az arcom elé. Ekkor felpillantom a támadómra és egy lhotlan vastayát pillantok meg. Hosszú szőke haja van, fülei ugyanilyen színűek. Szeme égszínkék, amelyek túlságosan is ismerősek nekem. Első ránézésre látszik, hogy jóval fiatalabb nálam, azonban már így is elmondható róla, hogy kifejlett vastaya.

Gondolkozom, hogy előkapjak-e egy tollat, de amint észrevenné, a kés máris az arcomban landolna és nekem azonnal végem lenne.

- Ki vagy? És mit akarsz itt? Még sosem láttalak errefelé – szegez nekem néhány kérdést. Próbálnék válaszolni, de annyira szorítja a nyakam, hogy képtelen vagyok rá. Ha még egy fél percig így tart, el fogok kezdeni fulladozni.