Na hát hol is kezdjem, az életemnek eljött az a része amikor kiirhatom magamból a fájdalmat, a rosszat, a csalódottságot. 13 voltam amikor összejottem a barátommal Pistivel egy éven keresztül küzdött azért, hogy együtt legyünk. De apukám ellenezte a kapcsolatunkat mert ő 18 volt.
Ennek ellenére mégis összejottem vele. Nem szerettem csak mindenki érdemel egy eselyt hát akkor úgy gondoltam miért ne. Mikor kiderült a kapcsolatunk apukámat rettentően megbantottam azt mondta nem vagyok a lánya többet ha nem vétek véget a kapcsolatunknak. Hát eljött a másnap vegetvetettem a kapcsolatunknak. Pisti térdre borult és el sírta magát én haza mentem bementem a szobámba és csak zokogtam. Édesapám bejött és Én így feleltem.
-apa menj ki!
-beszélnünk kell!
-nincs mit meg beszélni, menj ki!
-tudom most dühös vagy rám de jó szándékbol tettem hidd el nekem!
-mégis hogy hihetnénk neked!
-megcsalt téged!
-hogy mi? Mégis hogyan? Mikor? Miért nem szóltál erről hamarabb?
Csak forogtak a kérdések a fejemben!
-hidd el nem tehettem édes lányom!
-de mégis miért mondj már valamit apa, hisz azt mondta szeret!
-Zsófival csalt meg! Ezért nem szerettem volna mondani!
-az lehetetlen Zsófi a legjobb barátnőm, sohasem tenné ezt meg velem!
-mégis megtette! Sajnálom!
-nem apa én sajnálom, hogy nem akartam hinni neked!
kinéztem az ablakon pistit és Zsófit láttam kézenfogva elhaladni a bánatos fűzfa alatt.
Kiorditottam az ablakom, mostmar értem mi az a HAMIS SZERELEM!
