Olyan, mintha vörös köd lepte volna el az elmém. A külvilágot, mintha csak víz alól hallanám. Tompán, de érzékelem mi is történik körülöttem, de még sem tudom mit teszek, vagy mit tesznek velem pontosan.
"Ne is foglalkozz ezzel, Kayn." Szólal meg a fejemben a démonom hangja. De én igenis foglalkozni akarok. Már régóta harcolok a bennem lakozó féreggel. " Ők nem értenek meg minket, Kayn" folytatja, mire felmegy a pulzusom. Állandóan jártatja a száját, de igaza van. Minket soha nemfognak megérteni. "Igen, fogad el a tényt, hogy te és én egy és ugyanazok vagyunk." - Tiltakoznék a szavai ellen, de nem találom a hangom, mikor...
- Kayn! - Ez a hang ismerős a számomra. "Ohh, nem. Nem az." De igen... Újra és újra hallom, ahogy a nevemen szólít. De ki lehet az? Nem emlékszem, mégis kellemes bizsergéssel és némi biztonság érzettel tölt el mély baritonja. " Csak egy a sok közül, Kayn. Ő is csak átver" Nem. Nem hinném... " Dehogy nem. Csak elveszi, amit akart és félre dob, mint azok, akiknél szolgáltál" dorombolja a vörös köd továbbra is. Erre megugrik a szívem ritmusa. Noxus... Ott éltem és nem használtak másra, mint egy egyszerű élőpajzsnak. "Ighen! Éltesd a dühöd, velem megteheted" Kezd alakot ölteni az őrület az elmémbe, vörösen izzó szemekkel néz rám és érzem, ahogy szinte a vállaimat nyomja a súlyos keze, amivel megérint. Veled elérhetem...? " Igen én leszek az erő, amivel megmutathatod, hogy nem vagy már gyerek" Hallom, ahogy elvigyorodik. De mikor teljesen átadnám magam, újra meghallom a nevem, azon a férfihangon keresztül. A démonom idegesen lebeg körbe. "Zárd ki a világot és halld csak az én hangomat. Csak én mutathatom meg neked az erőt" Csábít a gondolat, hogy erősebb lehetek bárkinél is. De a hang... az a férfi nem adja fel. " Ne hallgass rá, Kayn!" Dörren rám Rhaast, mitől megremeg a belsőm, de utána nyájasan folytatja. "Együtt legyőzhetetlenek leszünk! Istenek!" Megrészegítenek eltúlzó szavai és a vörös ködből kinyúl egy karmos kar. "Fogadj el és válj egyé velem" Nagyot nyelek és a kezem emelem. Érzem a démonon, hogy már elkönyvelte a sikert, amikor egy fura érzést érzek. Melegség, béke, szeretett árasztja el a testem. Mi...Mi ez az érzés? A lelkem megnyugszik. Mire Rhaast felordít és magához ránt. Már látom, ahogy szarvai megjelennek és az arca. "Ne habozz, fiú! Fogadj el és minden erőm a tiéd lesz!" De... " Semmi de! Tedd meg! Tedd meg!" Kántálja ordítva, mire könnyek szöknek a szemeimbe. Nem tudom mit tegyek...
- Kayn, ne enged neki! Ez nem te vagy! - Szól a hang a ködön keresztül. Igaza van. Én a saját erőmből fogok nagy és hatalmas lenni! Lelököm magamról a démon karmait, amik vékony csíkot vájnak a bőrömbe. De nem érdekel. Éget és fáj, de nem zavar. Rhaast megáll és mered előre rám, én pedig vissza rá. "Ilyenkor akarod feladni, mikor már majdnem a lábaid előtt hevert a világ?" Sajnálom, de nem adom el a lelkem egy magad fajta démonnak! Sziszegtem. "Ám legyen"
Lassan tisztul a fejem. Érzem, hogy darabok válnak le rólam. Majd egy hangos zihálás üti meg a fülem. Ahogy felnyílnak a szemeim, még mindig olyan zavaros minden és a fejem is sajog. Hol vagyok? Mit tettem?
- Kayn - Egy megkönnyebbült sóhaj és az a hang... a mesterem?
- Zed...mester? - fordítom a fejem a hangja felé és elborzadok, amit felfogom mit látok. A kaszám a hasába fúródva, és a hátán kandikált ki a vége. - Ne... - csuklik el a hangom, mire csak halványan elmosolyodik, de ajkai között vér serken ki. Ne... nem lehet. Mit tettem? "Igen, Kayn. Mit tettél?" neveti a hang a fejembe, mire felordítok és a férfi arcához nyúlok, hüvelykemmel elkenem a vért a szája szélén és félve, remegve nézem a szenvedését.
- Semmi baj... visszatértél és ez a lényeg - görnyed előre. A lábaim remegnek és nem tartanak meg. A földre hullunk, mint az elsárgult falevelek. Fájdalmasan felnyög, ahogy a kasza más szögben mozdul a testében, így oldalra fordítom és segítségért kiáltok, de ahogy körbe nézek... Mindenhol halottak. Kiket testvéreimként tekintettem. Holtan terültek el körülöttem. Mi a franc történt itt?
- Zed, hogy mondhatod ezt, hogy semmi baj... hisz... haldokolsz - szipogtam és a taknyomat az alkaromba töröltem hanyagul.
- Kölyök... - köhögi nehezen. - Ne becsülj alá... ez csak egy karcolás...
- Nem! Nem az! Megfogsz halni! - Kiabáltam, de csak mert féltem. Életemben talál másodjára féltem... Féltem, hogy elvesztem azt az embert, akiben megbíztam.
- Kayn! Uralkodj magadon! - dörren rám, mire meglepetten zihálok fel. - Nem lesz bajom... Csak... fáradt vagyok. Pihennem kell.
-N-ne.... ne. Ne merj elaludni! Nem szabad! Zed! Maradj velem! - Bágyadtan felém mosolyog.
- Fázok... - Már a hisztérikus sírás kerülget. Nagyot nyelek.
- Akkor sem alhatsz el... Ébren kell maradnod! Biztos úton van már a segítség! - Biztatom, hogy ébren maradjon, de nagyokat pislog én pedig a könnyeimtől alig látok és állandóan felhorkanok a taknyomtól. A hangja hörgővé válik, ahogy a tüdejében lévő vértől, alig kap már levegőt. - Tarts ki... kérlek - susogom elhallóan és az arcát simogatom. Sokszor hallottam, hogy a vég előtt az emberek ráncai kisimulnak és valami olyan mérhetetlen lelki nyugalom ül k az arcukra. Sajnos ezeket a mesteremen is észre vettem. - Nem hagyhatsz itt! - kiabálom és könnyeim az arcára csorognak. Mire újra elmosolyodik.
- Makacs vagy...
- ... Talán ezt kedvelted bennem - bukik ki belőlem.
- Talán... - helyesli és újabb vért köhög fel, így még jobban az ölembe húzom a fejét. - Kayn... vannak dolgok, amit el kell engedned.
- De ezt nem akarom! - makacsolom meg magam. Mire nehezen, de elkuncogja magát.
- Buta kölyök... - Emeli meg a kezét, amit idegesen követek a szemeimmel, de félúton megáll...Majd erőtlenül oldalra esik. Ne...ne...NEEE! És üvöltve emelem fel a fejem. Életemben nem éreztem magam ennyire elkeseredettnek, elveszettnek, szomorúnak és... dühösnek! A hely csak az ordításomtól volt hangos. Ami egyre hangosabbá és démonibbá vált. Hangosan reccsentek a csontjaim, fájt a lelkem, de elkárhozott végleg. Majd elcsendesedett minden.
Hangos léptek, ahogy felállt.
- Csak az enyém lettél - suttogta elégedetten a vörös köd démona, majd egy megvető pillantást vetett a ninja tetemére. Rátaposott és kirántotta a hideg testből fegyverét. Meglengette és érezte, ahogy átjárja az erő.
- Végre... újra minden az enyém lehet - kuncogva lépdelt ki a templom romjai között. Amit élet töltött ki, most kopáran, csendesen állt. Az eszmények semmivé váltak egy pillanat alatt. A falak vöröslöttek a vértől és a kétségbeeséstől. Egy férfi kétségbeesett próbálkozásától, hogy megállítsa, amit a világra szabadított. Egy halálra ítélt próba, hogy megmentse hűn szeretett tanítványát. Sokszor szaladt a harcba úgy, hogy tudta szinte mindig ő fog győztesen kijönni, de mikor félig átváltozott fogadott fiára nézett... tudta, nem lenne képes rá. Nem tudná megölni. És inkább elfogadta, hogy ez lesz az a nap, mikor utoljára használja a tiltott technikát...
A madarak csicseregtek és a démon nagyot szippantott a levegőbe.
- Túl tiszta ez a hely nekem... Nem gondolod, Kayn? - nevetett fel, mire az erdő azonnal elcsendesedett. Ő maga pedig lomhán lépdelt előre. A halál pedig, mint valami állatka, úgy követte, akár merre is vezessen az útja.
