Fülledt nyári délután volt. Az aszfalton keringőzött a forró levegő, a Nap perzselte a faleveleket. Július közepe volt, ha jól emlékszem.
Mi ott voltunk a föld alatt, a metróban. Ültünk összebújva a száguldó szerelvényen, körülöttünk keveredett az emberek beszédének moraja, és a kocsik féktelen zúgása. Az ujjaim szabadon siklottak a bőrödön, minden kis receptorodat lázba akartam hozni. Átkaroltál. Képtelen lennék szavakba önteni azt a biztonságot és nyugalmat, amelyet az ölelésed árasztott magából. Zöldeskék szemeim epekedve kapaszkodtak a tekintetedbe, majd ajkaimat lassan a nyakadhoz tapasztottam. A meleg bőröd alatt versenyt futottak a vérsejtek az artériád vastag alagútjában, miközben a szíved heves pumpálással irányította a tested megállíthatatlan forgalmát. Lehunytam a szemem, átöleltelek, és a lehető legszorosabban bújtam hozzád, hogy a ruhám szövetei egy életre magukba szívhassák az illatod. A karod a derekam köré fonódott, én pedig úgy éreztem, mintha egy csendes kis szigeten lennék, ahol a tenger kék hullámai a napsugarakkal versenyezve simogatnak. Mintha egy áttörhetetlen burok venne körül, amelyen nem hatol át a rossz, a gyűlölet, a sötétség.
Kinyitottam a szemem és ismét rád néztem, azzal a mérhetetlen hálával, ahogy egy ember tud az őrangyalára nézni. Te elmosolyodtál és egy csókot leheltél a homlokomra.
A metró minden második percben megállt, de nekem ez fel se tűnt. Az utolsó porcikám is a te rezdülésedet figyelte, csendben, megszállottan. A bőröm követelte az érintéseidet, az ajkam égett a tied után. Számomra te voltál a legszebb és a legszentebb dolog, amelyet Isten valaha alkotott. És hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy részese lehettem annak a csodának, ami te vagy.
A pulóveredbe kapaszkodtam, és egy életen át csüngeni akartam rajtad. Mosolyogva bókoltál nekem és a lelkemnek minden egyes szavad olyan volt, mint a kiszáradt virágnak a vízcsepp. Ittam magamba mohón, naivan, szinte könyörögtem a tekintetemmel, hogy mesélj még, emelj az egekig, akarj, szeress...
Az volt az utolsó találkozásunk. Azóta csak pár telefonhívás zajlott le köztünk, majd az üzenetek száma ritkult. Te éled a saját, kalandokkal teli életed boldogan, gondtalanul. Ahogyan én is. Néha eszembe jut, hogy vajon gondolsz-e rám, hogy felismernél-e, ha szembejönnék veled az utcán. Vajon emlékszel-e az illatomra, amire éjszaka azt mondtad, hogy megőrjít, hogy emlékszel-e a tekintetemre, a szempárra, amely annyira csillogott, amikor a karjaidba zártál. Vajon emlékszel-e arra, hogyan érintettelek meg, mielőtt elszabadult volna köztünk a tűz...
Még ma is sokszor eszembe jutsz, és sokszor tűnődök azon, hogy mi hiányzott belőlem, ami a te érzéseidet teljessé tette volna. Fel sem tudod fogni, mi minden zajlott le bennem, amikor a közelemben voltál. Olyan vágy fogott néha el, hogy addig azt sem tudtam, hogy én ilyesmire egyáltalán képes vagyok. Előhoztad a legmélyebben levő, legeldugottabb indulatokat, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Hittem benned, mint a középkori polgár a babonákban, és elhittem minden cselekedetedre és szavadra, hogy igaz volt.
Tudod Roger, megismertem azóta pár embert. De amikor az elmém kusza hálózatában az emléked feldereng, akkor jövök rá, hogy azok az érzelmek élnek a legtovább, amelyek sohasem fognak viszonzásra találni.
YOU ARE READING
Bittersweet love affair - The Roger Taylor story
Romance"You and I always be unfinished business."
