A kislány

Hová tűnt a kislány?

Mi van vele? Mi baja van már megint? Élete egyik legjobb időszakát éli. Soha nem tartozott jobban valahova soha nem értették meg jobban és soha nem volt ennél kétségbeesettebb sem.

Paradoxon? Igen valószínűleg az. De hát az élet már csak ilyen. Pff, mintha tudná. Mégis mikor öregedett meg ennyire? Olyan mintha már egy aggastyán szemével nézné a világot, pedig egy ideje nem akart felnőni. És most tessék. Itt ül a kollégiumi ágyán másodéves egyetemistaként és az élet nagy dolgairól gondolkodik.

Valamikor régen, még kislányként szeretett volna felnőni. Lehetőleg minél hamarább, hogy annyi csokit ehessen amennyit csak akar, és senki se szóljon rá, ha későn megy aludni, hogy azt csinálhasson amit csak akar.

Ez a kislány már rég meghalt. Megölte egy másik kislány, aki már nem akart korlátlan hatalmat az élete felett, már nem álmodott végtelen mennyiségű csokiról, és átvirrasztott éjszakákról. Már csak barátokról álmodott és arról hogy az emberek szeretik. Az emberek azonban megbántották és belé rúgtak. Nem tudták ezt. A kislány nem tudta hogy nem tudják. Szentül hitte nem szeretik.

A kislány iskolát váltott, elköltözött, búcsúbulit tartott. Sok ajándékot zsebelt be, az emberektől akik nem szerettték. A kislány szeretni kezdte őket, rájött az igazságra. Későn. A kislány kilométerekre költözött. A kislány megtapasztalta ezek a kilométerek megölik a ki sem alakult barátságokat. Meg a már kialakultakat is. A kislánynak nem írtak többé.

Új osztályt kapott. Hiányzott a régi. Nem tudott beilleszkedni. Nem akarták. Senkinek sem kellett. A kislány egyfolytában a régi osztályáról beszélt, (akik nem szerették, akiket utált annak idején, akik bántották). Szerette őket. Az idő és a távolság meszépítette az emlékeket.

A kislány végül barátságot kötött. Majdnem beilleszkedett. Azt hitte helyén van az élete. Még mindig sokat beszélt a kis faluról ahonnan jött. A barátai unták ezt. Megmondták. A kislány többé ki sem ejtette a falu nevét. Azóta is csak ritkán teszi.

A kislány bántotta egy sorstársát. Beilleszkedett, meg akarta tartani a pozícióját ( a semmi közepén, de ezt nem tudta, akkor még nem). A fiú csak egy évvel jött korábban. Még nem találta meg a helyét. A kislány sem teljesen. A fiú nem bántotta mégis visszavágott. Hiszen akibe mindenki belerúg abba szabad. Nem kell rá indok.

A kislány később megbánta, de ezt a fiú sosem tudta meg. Elment a következő évben. Talán mert mindenki csak bántotta. A kislány sírt. Utálta magát. Nagyon jól tudta milyen rossz ha bántanak, és mégis megtette ezt mással. Szörnyetegnek érzi magát. Ma is.

A kislány egy lánycsapat tagja lett. Már csak egy valaki utálta onnan. De ő nagyon. A kislány nem értette miért. Ma sem érti. Később mégis megbékéltek egymással. A kapcsolatok rendbejöttek.

A kislány felsőtagozatos lett. Félt az ötödiktől. Félt az osztályfőnökétől. Még sosem látta, de azt mondták ő a suli legszigorúbb tanára. Egy osztályba járt az unokatestvérével. A szülei féltették tőle a már nem olyan kis lány nem értette miért. Aztán megértette. De csak félig. Titokban azért együtt jártak haza. Az volt az egyetlen idő míg ki lehetett vele jönni, de a kislány nem félt. Mégiscsak családtag. Hasonlítaniuk kell hisz ugyanabból a vérből valók. Valahol nagyon mélyen (a kislánynak nem mondták meg hogy az unokatestvére örökbe lett fogadva, egy csepp vérük sem hasonló). Az unokatesvére elment. Intézetbe került. Ezt a kislány csak később tudta meg.

A kislány már nagylánynak érezte magát. Csodálatos évet töltött el a barátaival. Úgy érezte ő az élet császára, és minden annyira jó. Ez egyszerűen nem tud elromlani.