Egy lány gondolatokkal

Üzenet a zsebben

- Anya? Te mondanál beszédet a gyermeked temetésén?
- Ilyen nem fog történni, szóval beszédet sem kell mondanom. - Rántotta meg a vállát, azután visszafordult a tűzhelyen kotyvasztott kamillateának csúfolt folyadékhoz.
- De ha mégis bekövetkezne? Mondanál? - Sóhajtott, azután a terasz felé indult és jelezte, hogy tartsak vele.
- Adj egy cigit. - Meglepődöttségemet rejtegetve tagadtam, hogy dohányzom.
- Nem mondom el apádnak, ne aggódj.
- Mióta tudod?
- Egyszerre csak egy kérdés. - Már meg is feledkeztem az alap témámról a hirtelen jött aggodalom miatt. Berohantam a szobámba és a táskám legkisebb zsebéből két szálat horgásztam ki. Anyám rutinosan gyújtotta meg és tüdőzte le.
- Igen, mondanék.
- És mit?
- A legelején kezdeném a gyerekkorával; Abban az időben az volt a legnagyobb gondja, hogy szerinte csúnya az a világos zöld pufi kabát, amit ráadtam. Azt mondta, mindenkinek menő, fekete kabátja van. Nem engedtem, hogy egy olyan vékony valamiben járjon, de nem jött rá, hogy csak meg akarom óvni a megfázástól. Aztán az általános iskolában már a leckék mennyiségével volt gondja, hogy este tíz órakkor is azt a bugyuta szorzótáblát ismételgettük, és folyton sírt, mert fáradt volt. Én is az voltam, de meg akartam tenni mindent azért, hogy remekeljen az iskolában. Sokszor kért segítséget az idegen nyelv tanulásával kapcsolatban, de én nem voltam annyira jó ebben. Nem értette, hogy a mi időnkben nem volt annyi lehetőség erre, mint most, így nyelvtanfolyamra jelentkeztem, de mire tudtam volna segíteni, addigra már nem kellett. Büszke voltam arra, hogy a segítségem nélkül lett nyelvvizsgája. Amikor felkerült gimnáziumba, a dolgok teljesen negváltoztak. Nem beszélt velem,nem mondta el, ki az a srác, akibe fülig belezúgott, nem mutatta meg az új kedvenc zenéjét. Nem töltötte velünk az ünnepeket, a szülinapján inkább elment bulizni, pedig már hajnalban elkezdtem készíteni a kedvenc reggeliét. Még csak nem is köszönt. Fájt, hogy ennyire eltávolodtunk, sírva aludtam el a szép együtt töltött időkre gondolva, és reményekkel teli szívvel keltem, hogy ma talán kijön velem a teraszra kávézni, de ő csak fogta a számítógépét, és elvonult a szobájába... És hogy miért pont ezeket mondanám? Egyszerű. Mert ezek ellenére is egy szavára ugrottam volna és bármit elmondhatott volna. Mert feltétel nélkül szeretem, még akkor is, amikor már ezt nem mondhatom el neki. - Remegve mély levegőt vett, felállt, elővett egy rongyosra gyűrt, összehajtogatott papírlapot, amit a kezembe nyomott.
- Ez micsoda? - Szemei könnyekkel teltek meg, elnyomta a cigit és visszament a lakásba. A fecnit széthajtottam és már az első sor olvasása után elsírtam magam.
"A gyerekkorával kezdeném. Abban az időben..."
Fel volt készülve. Tudta mit akarok tenni.
Másnap együtt kávéztunk a teraszon.