✔️PRÉDA (JK OS)

Utolsó este (18+)

Az érzéki bűn van most terítéken.

A lélektelen szex a főfogás, hiszen tálcán kínálom fel magamat, hogy kóstolja meg a számára oly íncsiklandó testemet. Had zabálja a kéjt, csócsálja csak a mámort, habzsolva tömje magába szaftos farkamat, ameddig csak bírja. Mit bánom én, csak lakjon jól vele! Élvezze ki, mert ez lesz az utolsó vacsorája. Velem, belőlem biztosan.

Döglött tetem vagyok. Üres és magára hagyott. Egy érzelmi hulla. Jina keze lazán simogatja a mellkasomat. Émelyítő az érintése. Nem vágyom rá, nem akarom, hogy érintsen, hogy itt legyen mellettem, hogy lásson ilyen csupaszon. Kiszolgáltatottnak és megbecstelenítettek érzem magamat. Undorítónak.

Egy újabb elhunyt lélek eltűntetése szakad a nyakamba.

- Megyek – Jinának háttal ülök fel az ágyon. Ránézni se bírok. Igazából azt se tudom, hogy néz ki. Kék a szeme, fekete vagy világos barna? Mit számít?

- Maradj még – meztelen mellei megtépázott testemhez simulnak, hátamat úgy perzselik, hogy érzem az égett hús szagát.

- Nem lehet. Mennem kell – hangom hideg. Halott hideg, amitől Jina teste összerezzen.

- De visszajössz még, igaz? – kérdi elhaló hangon.

- Nem – nem érzek bűntudatot, amiért csak így elhagyom. Valójában semmit nem érzek. Még a szexet sem éreztem, Őt magát meg végképp nem. A mocskot érzem csak magamon, a hazugság, a vágy és a közeledő halál bűzös mocskát.

- De...

- Megyek – felállok és összeszedem a ruháimat. Gyors, sietős mozdulattal húzom magamra a nadrágom, ám miközben a fejemet a pólón csúsztatom keresztül, a lány keze a hátamtól indulva a mellkasomra surran.

Megölel.

- Ez ennyi volt Jina. Kérlek, hagyjuk a drámát – nem fordulok felé. Durván lököm el a kezét magamtól.

- De én...

- Nem számít. Megkaptad, amit szerettél volna. Nekem most már mennem kell.

- Miért csinálsz úgy, mint ha te nem akartad volna? Tudom, hogy te ugyan úgy akartad, mint én.

- Nem. Tévedsz – lefejtem a karját magamról, és vissza se nézve megyek az ajtó felé. – Felejts el. Jobban jársz, ha mind ezt szép emlékként őrzöd csak magadban – csak most nézek rá. Hibát követek el vele.

- Ez képtelenség Jungkook. Mégis hogyan felejthetnélek el? – kérdezi könnyektől áztatott szemekkel. Egyszerűen, de én barom, mindig reménykedem abban, hogy nem kell ezt tennem. Nem szeretek ölni. Végtelenül magányos érzés.

- Kihasználtalak, ahogy te is engem. Dugtunk. Élvezted. Ennyi – válaszolom hidegen és elfordulok tőle. Még mindig rosszul vagyok a látványától. Megremeg a kilincs a kezemben, de végül határozottan nyomom le. - Szia Jina - amilyen gyorsan csak tudok, kiviharzok a lakásból.

Egy újabb ártatlan lelket taszítottam a halálba.

Ő akarta így, nem én. Tudhatta előre, hogy ilyen könnyedén nem nyerhet, hogy egyetlen pillantás nem lehet elég az örökkévalósághoz. Mégis inkább vágyálomba ringatta magát, ő is elhitte az elhihetetlent.

Ma is öltem.

Mindenem halál áztatta ocsmány szexszagtól bűzlik. A testem megkönnyebbült, a lelkemre viszont újabb tonnás jéghegy zuhant. Még egy szív, ami miattam tört össze. Az átkom miatt. És ebbe én is minden egyes alkalommal belehalok, de az már senkit nem érdekel. Már engem sem.

Nincs otthonom ahová hazamehetnék. Nem vár meleg paplan, kényelmes matrac sehol. A nőknél szoktam meghúzni magamat. Minden éjjel. Minden átkozott, mocskos éjjel. A vágy ribanca vagyok, és az éjszaka futtat engem. Mindig a sötétségnek fizetek, és általában a nappalaimmal. Akkor túl sok a nő körülöttem. Felfalnának. Egy apró, leszopogatott csontdarabka se maradna belőlem. Így is csak önmagam teteme vagyok, de legalább van még rajtam hús. Van, amibe bele tudják vájni éhes karmaikat.

A délután négy óra viszont nappalra esik. Fényes, világos és élettel teli délutánra. Kockázatot vállalok vele, de ha sikerül megtörnöm az átkot, akkor megéri. Ha nem, akkor viszont nem fogom sajnálni a förtelmes életemet. Elfogadom.

Meghúzom magamat egy sikátorban. Nem vagyok egyedül. Van itt még pár koszos tenyér, ami a hordóból áradó tűz fölött melegszik. A lángokat figyelem, a narancs és piros színekben táncoló veszedelmes cimboráimat. Mind a pokol gyermekei vagyunk. Talán ezért sem égetik meg a kezemet, amikor próbálom elkapni őket. Selymesen cirógatják az ujjamat, csak onnan tudom, hogy tényleg találkoztunk, hogy fekete csíkot hagynak a bőrömön. Elkenhetőt, mulandót. Milyen egyformák vagyunk!

A kis büdösben meleg van. Most nem veszek piát, pedig szeretnék. Talán majd később. Csak, hogy ne fázzak.

Négy óra tíz perc és Haneul még sehol sincs. Megnézem a bolt előtt is, hátha csak nem mer bejönni. Nincs itt. Négy óra húsz perc és még mindig egyedül téblábolok a polcok között. Az elkeseredettség alattomosan kúszik végig bennem, mint egy vadászni induló ragadozó. Elkap. Vaskos markába gyűri a szívemet. Érzem, ahogy jeges felszíne szilánkosra hasad. Hallom a recsegő, ropogó, sikolyra emlékeztető hangokat a fejemben. Hat óra és már sötétedni kezd. Lassan beburkol a vadászat borzalmas szürke leple, és én nem menekülhetek alóla. Ismert melegséggel hiteti el velem, hogy jó nekem így az ölelésében, a fogságában. Az utolsó reményem is cserbenhagyott. Én magam nem kellek senkinek. Most már veszek egy üveg whisky-t. A két igazi, örök cimborám velem van: a sötétség és a pia.

Nem igazán tudom merre tartok. Csak követem a járdán lévő vastag törésvonalakat. Remélem, hogy szakadékba vezetnek. Bár lehetséges, hogy a zuhanást sem érzékelném, ahogy azt se, hogy már meghaltam. Talán már ez sem az élet, és épp a pokolba tartok. Hová máshová?

Elfogy a whisky. Az üveget az első szembejövő szemetesbe hajítom. Megállítanak. Egy nő az. Hallom a hangját, de nem nézek rá. Nem akarok. Cigit kér. Nekem is jól esne egy. Otthagyom.

Utánam jön. A könyökömnél fogva fordít maga felé. Olyan hirtelen ér a mozdulat, hogy felnézek rá. Véletlenül. Egyenesen a szemébe. Nem pislogok. Talán szőke, de lehet, hogy csak világos barna. Nem látom tisztán. Ő viszont nagyon is jól lát. Célba vesz. Máris a száját nyalogatja. Akar. Én nem akarom, de muszáj. Neki akarok jót. Jobbat. Őrület!

Ma este megint lesz hol aludnom.

Ahogy holnap is.

És azután is.

Örökké.

Mert a vágy önző, és én a rabja vagyok. Nem ereszt. Így én is önző vagyok. Önző és pusztító. A látványom az, nem ÉN. Már magam sem tudom, ÉN milyen is vagyok. 

Bárcsak láthatatlan lennék! Ember, mint mindenki más. Egyszerű ember.

Nem holmi vágyálom: Préda.

Sziasztok^^

Nagyon sokat ültem ezen a "második részen", de azt hiszem ennek itt a vége. Képtelen vagyok folytatni. Ez a történet talán nem is történet, inkább csak valami hangulat. Nem tudom. Mondjátok meg ti.

Azért remélem, nem utáltátok nagyon Jungkook sötétségét és melankóliáját. Azt, hogy ennyire kilátástalan. De hát milyen lehetne az, akire egész életében vadásznak? Hmm.

Köszönöm mindazoknak, akik elolvasták. 

Love,
Semy