Illusion

Egy átlagos nap

Néha belenézek a tükörbe és elszörnyedek attól amit benne látok.
Hatalmas felkar, dagi combok és a hasamról már ne is beszéljünk. Persze vannak jobb napok is. Mikor nem gondolom azt magamról, hogy ronda vagyok sőt azokon a napokon kifejezetten szépnek találom magam. Nem egyszer uszítottam már magam arra, hogy egy teljes napon keresztül ne egyek. Ezeket a gondolatokat persze próbálom kerülni.

A reggelem mindig ugyanolyan. Felkelek, felöltözök, megmosakodok, ha van időm akkor bekapok egy-két falatot. Utána buszra fel és irány az iskola. Tegyük hozzá, hogy a macskám mindennap elkísér a buszmegállóig és várja velem a buszt.
Általánosban mindig azt képzeltem, hogy jön ő is velem az iskolába és velem van. Az egyetlen barátom lett volna mellettem.

Iskola. Na e szó hallatán mint minden kormobeli tinédzsernek összeszorul a gyomra és a háta közepére se kívánja, ha teheti csak kerüli. Nekem mondjuk nem azért rándul össze a gyomrom mert tanulni kell, hanem inkább az emberek miatt akik benne vannak. Kétszínű, magamutogató emberek, akik csak más emberek életenek a megsanyarításában lelik örömüket. A nagyobbik részéről ezt lehet elmondani, a többiek az "áldozatok" akikből szokás gúnyt űzni. És ez az én sulimban sincs másképp. Én nem tartozok egyik csoportba se (ki gondolta volna) én azokhoz tartozok akiken az emberek átnéznek. Ez ma sem volt másképp. Beszélgettem, nevettem, de általában egyedül voltam. Jelenkeztem a tanárok megdícsértek, sőt egyik volt barátnőmmel is jót elbeszélgettem. Ebédidőben a menzán ülve egyik régi könyvemet olvasgattam mikor egy fiú lépett mellém.
-Szia! Ez a hely foglalt? - tette fel a kérdést. A választ már meg se várva ült le elém.
-Foglalj helyett. - mondtam gúnyosan.
-Mi? - kérdezett vissza. Láttam rajta hogy nem igazán érdekli, hogy mit fogok mondani vagy hogy, hogy fogok reagálni rá. Ő csak egy helyet keresett és nálam pont volt. Egy szemforgatással zártam le az ügyet. Lehet csak beképzelem, de néha-néha rámpillantott egy-egy nyilvánosabb megnyilvánulása után, mintha vágyot volna a figyelmemre. Nem igazán érdekelt a dolog, gyorsan kivittem a tálcámat és az asztal mellett elhaladva hozzátettem:
-További jó étvágyat. Ballagtam ki az ajtón mikor hallottam, hogy utánam szól.
-Köszi. - Ez az egy kis szó többször újra játszódott bennem a buszúton néha még mosolyt is csalt az arcomra.Lehet kedvel engem és csak ürügyet keresett hogy hozzán tudjon ülni. Persze ennyire naív én se vagyok ezért gyorsan elkergettem a hozzá fűződő gondolataimat. Amint leszálltam megláttam egy elütött állatot az út szélén. Félve indultam el felé. Nagyon hasonlított a macskámra és mire odaértem a legszörnyűbb rémálom fogadott. A cicám volt. Nem tudtam mit tenni. A könnyeim patakokban folytak le az aromról.
Egyszercsak egy ember állt előttem aki a nevemen szólított. Nem értettem hisz életemben nem láttam még azt az alakot.
Egy hangos dudaszó térítette el a figyelmem. Kis időbe tellett míg felfogtam. Az út kellős közepén álltam. A járdára lépve kerestem macskám maradványát de nem találtam pedig tudtam ezelőtt kettő perccel még ott volt előttem. Ekkor felpillantottam és láttam, hogy a nap még csak most kel fel, az emberek a buszmegállóban engem néznek, a cicám az egyik közeli fa alatt ül. Nem értettem semmit. Hogy kerültem ide? Hány óra van? Egyáltalán mi történt ma velem? Ezek a gondolatok cikásztak fejemben miközbe szaladtam haza. Becsaptam magammögött az ajtót és a falon lógó tükörbe belenéztem.

A szemem piros volt a sírástól, viszont ezen kívűl teljesen fehér volt az arcom, mint a fal. Ahogy ott néztem magam nem a szokásos gondolatok jutottak eszembe, hogy már megint hogy nézek ki, hanem hogy mi baj van velem. Abban már biztos voltam, hogy a mai napom nem történt meg.