Nem tudta levenni róla a szemét. Hiába igyekezet oda figyelni a többi diákra, egyszerűen nem tudott. Lekötötte a figyelmét ez a személy. Kiadta a feladatot és leült az asztalhoz át nézni a munkákat amiket a másik osztálytól szedett be. Közben néha egy fél pillanatra a végzős osztályra pillantott.
De rájuk csak egy fél pillantást a többi figyelmét egy lány kötötte le. Az a szémély aki már azóta tetszik neki amióta az iskolába jött.
"Beteg vagyok,, -gondolta magába-"Hogy tetszhet nekem az egyik diákom?! Egy barom vagyok!,, - miután ezeket végig gondolta vissza nézett a munkákra.
Rajz tanárként sok tehetséges tanulóval volt dolga. De Ő kivételes tehetséges volt. Minden diáknál jobban értett a művészethez. Legalábbis a mi kis Erwin-ünk így vélte. És nem csak azért gondolta így mert tetszett neki a lány, hanem azért is mert tudta hol kell megájt parancsolnia az érzéseinek.
És mindig mikor a lány munkáit nézte, el rakta az érzéseit. De úgy mint amikor mi egy könyvet leteszünk a polcra.
Büszke volt mindig, mikor rajz versenyről tértek vissza az első helyezéssel eggyüt.
Ilyenkor ráadásul több ideje volt megismernie a lányt.
Imádta a lány közelségét. Az illatát, a hangját. Mindenét.
A csengő zavarta meg a gondolataiban és az hogy az osztály nagy pakolásba kezdett.
-Jövő órára kérem a munkátat! - mondta végszóként az osztálynak.
-Tanár úr! - jött oda az a lány.
-Igen? Aika...... - ahogy kimondta a nevét megdobogott a szíve.
-Ma is bemennyek önhöz a szertárba hogy gyakoroljunk? - kérdezte karba tett kezekkel és egy kis mosollyal az arcán.
Már egy jó ideje a lány bemegy a férfihoz a szertárba hogy együtt rajzoljanak.
-Ha akarsz akkor gyere nyugodtan! - dölt hátra Erwin a székébe.
-Rendben akkor tanítás után jövök önhöz. Viszont látásra! - azzal megfordult és kiment az ajtón.
Erwin ezeket a délutánokat nagyon szerette.
Ez a kis rajzolgatás suli után úgy jött még annó, hogy Erwin egyszer behívta magához hogy kijavítsanak egy festményt.
És onnantól kezdve a lány sokszor ment Erwin-hez hogy kijavítsanak, vagy javítsanak az alkotásokon. És egy idő után már nem csak rajzokat meg festményeket javítottak, hanem már együtt is alkottak műveket.
Ezeken a napokon mind a 2-én mosollyal az arcukon tértek haza!
Erwin mindig nagyon várta ezeket a délutánokat mert ilyenkor mindig nagyon sokat beszélgetet Aika-val. De sosem tett olyan mozdulatot a lány felé ami félre érthető lett volna. És nem is mondott.
Erwin az utolsó órájának a végével felált a tanári asztaltól és megfokta a nagy papír kupacot. Lassan kisétált a teremből és bezárta az ajtót.
Megindult a szertár felé, de már állt valaki az ajtóban. Aika nagy mosollyal az arcán várta Erwint az ajtónál.
Erwin csodálkozott ezen hiszen mindig ilyen 1-2 óra elteltével szokott csak jönni.
-Hát te? - kérdezte miközben a kulcsával kinyitotta a szertár ajtaját.
-Szeretnék beszélni valamiről Tanár úr! - lépett be Erwin előtt az ajtón. A férfi ezután becsukta az ajtót.
-Értem, mond csak!- ült le a székére majd Aika és elfoglalta a helyét egy kicsi kanapén ami az ablak alatt volt.
-Az a helyzet Tanár úr hogy........ - nem tudta befejezni a mondatán mert elöntötték a szemét a könnyek és sírógörcsben tört ki.
Erwin felált a helyéről és a lány mellé ült. Rátette a kezét a hátára és simogatni kezdte.
-Semmi baj nyugodj meg! - csitította a zokogó személyt.
A lány a nyakába ugrott. Zokogott a férfi vállan aki ha tehette volna szorosan magához ölelte volna. De helyette még mindig csak a hátát simogatta.
Aika nagy nehezen elengedte majd egy pár levegő vétel után megnyugodott.
-Sajnálom tanár úr én...én...
-Semmi baj... - Erwin szíve hevesen dobogott de nem mutatta ki hogy mennyire is örült az ölelésnek-Mond csak nyugodtan lassan, én ráérek! - dölt hátra a fotelban-Csak nyugodtan! - mosolygott rá kedvesen és egyben bátorítóan.
