Szarvas-Az-Égbolton

Szarvas Az Égbolton

Hideg tél volt, olyasfajta melyet az ember sose feled. Épp a sörömet kortyolgattam egy füstös, leharcolt kocsmában, amikor is egy idegen szép díszes kabátban leült mellém. Azt mondta meghív egy italra, én nem ellenkeztem. A szék nyikorgott alatta mintha csak sírna eme ülő alkalmatosság.

-Sokat hallottam magáról,-hangja mély volt, de nem férfias sokkal inkább egy fiú hangjára emlékeztetett, aki épp csak elkezdte az életet.- maga John Becker a vadász, ha nem tévedek?

-Már rég nem vadászom fiam.-válaszoltam és közben végig futott az agyamon hogy ez is csak egy zaklatóm lesz, aki örültek köze zárna.

-A nevem Don Silverman. Irodalom tanári végzettségem van, de sose tanítottam, sokkal magasztosabb céljaim vannak, amiben maga kulcs szerepet fog játszani. Könyvet akarok írni a „kalandjáról”.-hangján érződőt hogy ezt a kis monológot hosszasan gyakorolta tükör elött.

-Maga elhiszi? Nem néz bolondnak?-kérdeztem szarkasztikusan.

-Nos,a könyv szempontjából lényegtelen hogy bolond-e, ihletre van szükségem.-a válaszát követően intett a csaposnak és elővet egy vörös füzetet, melyet addig lapozgatott még üres oldalt nem talált. Meg kaptuk az italainkat és bólintott, hogy kezdhetem a mesélést.

- Fiatal voltam tél volt és a gyerekeim éheztek nem volt más választásom,prémvadásznak álltam. Egyszer egy vadászat során a társammal különös lábnyomokat találtunk. Egy medvéé volt,kicsit furcsálltuk, ugyanis azok ilyenkor alusznak, de minket jobban érdekelt a prémje, mint az alvás zavarai. Követtük az erdő olyan pontjára melyet nem ismertünk. Egy üvöltést hallottunk úgy hittük, hogy valakit megtámadott a medve. Oda érve sem medvét,sem embert nem láttunk. Magas volt akár csak egy lámpaoszlop robusztus testén csaták nyomai voltak, vágások, lövések nyomai. Nem a magassága volt a legijesztőbb, hanem a feje ugyanis ember helyet egy szarvas feje volt helyén. Társam halálra rémült és tüzet nyitott. A lény meg se érezte. A társam rohanni kezdett, de én csak álltam és elemeztem, amit látok. Úgy állt ott mintha akarna tőlem valamit. A lény lassan felém indult erre én társam után eredtem. Viszonylag hamar be értem ,futás közben néha meg állt hogy az erszényből kihullt prémeket vissza rakja gyorsan. Rá kiáltottam, hogy hagyja ott, az élete fontosabb, de erre ő azt mondta az életed pont annyit ér, mint amennyi épp nálad van. Amilyen bölcs volt olyan bolond. Egyszer csak egy fehér tisztásra értünk. Meg álltunk és a csillagok állása alapján próbáltuk magunkat elhelyezni ebben a fenséges erdőben. De valami nem stimmelt a csillagok máshogy álltak és gyorsabban mozogtak, mint ami a természetes. A csillagok a földre hulltak tőlünk egy húsz méterre. Még hét ilyen szarvas ember jelent meg a csillagok fénye nyomán. A társam gondolkodás nélkül célba vette őket. Én lassan lenyomtam a fegyver csövét és rá nézve csak annyit mondtam: ha most tűzet nyitsz, abba mindketten belehalunk. Az egyik szarvasnak volt egy harmadik szeme az agancsai közt, előre lépett a többi csak nézte. Ritka félelmetes volt ,abban a pillanatban azt se tudtam melyik istenhez imádkozzak. Ledobtam a prémeket és elhajítottam a fegyvert. Valahogy éreztem, hogy ez nem tetszik nekik, legalábbis reméltem. Társam bolondnak nézett ,felvette a prémjeimet és szaladt a szarvasokkal ellenkező irányba akkor láttam utoljára. A háromszemű szarvas beszélt, de nem mozgott a szája „ Dat Saltus Etiam Illud” azóta se hallottam mélyebb hangot. A következő emlékem, hogy a falu szélén vagyok kezemben az általam szerzett prémmel. Akkor voltam utoljára vadászni,ennek harminc éve.

       -„ Dat Saltus Etiam Illud” amit az erdő ad azt vissza is veheti.-mondta Silverman ámult arccal, majd folytatta-A családjával mi lett? Miből tartotta el ezek után őket?

-Semmiből, elhagytak miután közöltem nem megyek vadászni.-fájt a szívem még ez elhagyta a számat.-Remélem segítettem.

-De még menyire, köszönöm uram.- ált fel elégedetten és egy szerény összeget nyomot a kezembe.

Indulni készült, de még utána kérdeztem mi lesz a könyv címe,erre ő: „Szarvas az égbolton”.