Fanfiction gyűjtemény

Connor Álma

Lehunyom a szemem. Érzem a levegő kellemes, friss illatát, érzem, ahogy bársonyos ujjaival végigsimít rajtam a szél. Itthon vagyok, hallom a fenyves susogását, s szinte együtt ugrálok az őzzel, melynek lépései alatt recsegnek az ágak. Ki sem kell nyitnom a szemem, már a szemhéjamon át is látom a tündöklő napfényt, s érzem a forróságát a bőrömön. A távolból barátaim hangját hallom, ahogy leterítettek egy medvét: igen, itthon vagyok.

Ahogy kinyitom a szemem, elvakít a napfény, kezemet arcom elé kapva árnyékolok, hogy lássak valamit. Érzem a mozdulataimból, hogy ismét tizenkét éves vagyok, de a tudás... a tudás, amely bennem lakozik, huszonnégy év gyümölcse. Megnyugtat a tagjaimban végigáradó erő, s ahogy ökölbe szorítom kezem, előtör bennem az ösztön. A túlélő... a vadászó... a rejtőzködő... az asszaszin ösztön. Elmosolyodom. Szétnézek végre, s látom csodálatos szülőotthonom: az erdőt, a dombokat, a hegyeket, s a hegy lábánál a falum. Milyen boldogok odalenn... Még nem sejtenek semmit. De még én sem sejthetek... hisz csak tizenkét éves vagyok.

Ahogy jobban szétnézek, meglátok a dombon egy alakot. Hunyorítok, de még így is túl messze van, hogy láthassam az arcát. Csupán a szélben lebegő köpenyét látom, ahogy egy sas szárnyaként meglibben... belém hasít a felismerés. Felállok a fűből, leporolom magam, s elindulok felé, közben végig árnyékolva a kezemmel. Szédelgek a hirtelen mozdulatoktól, de egyre jobban ki tudom venni az alakját, egyre közelebbről látom a nap fényétől aranyszínben ragyogó haját, hegekkel tarkított arcát, s végül már a szeme kékségét is meglátom. Ahogy elmosolyodik, szinte teljes biztossággal kezdem azt érezni, hogy ismerem ezt az embert. Soha életemben nem láttam még, idegenek nekem az arcvonásai, de mégis ismerős... és ahogy leguggol hozzám, hirtelen biztosan felismerem: ő a nagyapám. Elmosolyodom.

- Ratonhnhaké:ton... - ejti ki a férfi a nevem, ismerős, walesi akcentussal a hangjában, majd hozzáteszi tökéletes hangsúllyal: - Connor.

Tudom a nevét. Nem értem, honnan, de mégis szinte vibrál az agyamban a neve: Edward... Kenway. Egy pillanatra megtorpanok, s csak nézem az arcát elképedve, s szinte iszom magamba a meséket, amiket a megjelenése sugároz magából. Asszaszin...

- Nagyapa?

Ő nem felel semmit, csak bólint, s mosoly húzódik az arcára. Milyen fiatal... Édesanyám lehetne most ennyi idős. Közelebb lépek hozzá, s megsimítom kezemmel az arcát, érzem, mennyire gyermetegek a mozdulataim és a kíváncsiságom. Aztán magához ölel. Mosolyogva karolom át a nyakát, s magamba szívom az illatát, a sós tengerillatot, amibe egy kis rum is vegyül. Kellemesen édes és sós egyszerre, de valahogy... otthonos.

Felegyenesedik, megfogja a kezem, s elkezd velem sétálni. Erős a fogása... mint a huszonnégy éves énemnek. Hol a tájat nézem, hol őt, egy idegen ismerős arcát és járását, a fű susog a lábunk alatt.

- Gyönyörű vidékre születtél, Connor. – szólal meg elgondolkodó hangján, ahogy ő is magába szívja a vidék kellemes illatait, melyeket a szél sodor felénk a hegyekből – Meg kell védened ezt a helyet. – néz le rám komoly tekintettel.

- Tudom, nagyapa. – bólintok, s a fákat kezdem el kémlelni, ahogy meghajlanak az ágaik a szél ereje alatt – Mindent csak azért teszek, hogy megvédhessem.

- Te egy igazán különleges ember vagy, Connor. Közénk tartozol... a családom tagja vagy... és asszaszin vagy. Megvan benned az erő és a kitartás, hogy valóban megvédd az otthonod. – mosolyodik el, majd újra lehajol hozzám, s a vállamra teszi megviselt kezét – Ne kövesd el azokat a hibákat, mint én, fiam. – teszi hozzá egyenesen a szemembe nézve.

Szinte megrémít az az elszántság és erő, ami a tekintetéből árad. Egy pillanatra hátrahőkölök, egészen megszédültem, érzem, ahogy a szavai mázsás súlyként nehezednek a vállamra.

- Mik... voltak azok... nagyapa?

Elmosolyodik, s felegyenesedik. A szeme ismét a horizontot kémleli.

- Soha ne helyezd a saját érdekeid előre.

Értetlenül nézek fel rá, de ő továbbra sem válaszol, csak mosolyog. Már szóra nyitnám a szám, mikor lehajol hozzám, s egy repülő sast mutat. Ahogy magyaráz róla, szinte érzem, hogy én magam vagyok a sas... s ahogy kitárt szárnyakkal repülök magasabbra és magasabbra. Mérhetetlen szabadság... érzem a levegő simogatását. Aztán a tengerről beszél... iszom a szavait. Tágra nyílt szemekkel nézem őt, ahogy mesél, még fel sem fogom a szavai mögött megbúvó tanítást. Hirtelen világossá válik számomra... hasonlítok rá. Vagy szeretnék hasonlítani. És egyre csak egy kérdés forog a fejemben: Miért?

- Nagyapa... Miért... történt minden így? Miért lett apám templomos? Miért hagyta el anyámat? Miért... nem lehetsz velünk? – kérdezgetem egyre kétségbeesettebb hangon, mire újra leguggol hozzám, s megsimítja az arcom.

Kérges a tenyere... de mégis biztonsággal tölt el.

- Az élet kérdéseit maga az élet fogja megválaszolni. Most még nem értesz semmit... de később minden világos lesz. Talán akkor majd azt fogod kívánni, bár ne tudnál ennyi mindent.

- De... nem értem...

- Ne keresd a miérteket, Connor. Mindennek oka van, annak is, hogy miért nem érted ezeket. Mikor eljön az ideje, meg fogod tudni a válaszokat.

Mosolyog, de érzem a szavaiból a keserűséget... Sóhajt egy nagyot.

- Az apád rossz útra tévedt. Olyan útra, amely számunkra járhatatlan... és veszélyes.

- Én hiszek benne, hogy még visszatérhet közénk... vagy talán együtt...

Elbizonytalanodom. A nagyapám újra elmosolyodik.

- Nagy szíved van, Ratonhnhaké:ton. Nagyobb, mint amilyet sok ember megérdemelne.

Tágra nyílnak a szemeim... tökéletesen ejtette ki a nevem. Nem értek semmit... de ő csak mesél tovább, s végre felfogom, miket akar sugallni nekem. Semmi sem igaz... de minden lehetséges, rendem szabályai szinte visszhangzanak a fülemben. Most már én is elmosolyodom, ahogy megértem a tanítását. Odalépek hozzá, s gyermeki boldogsággal megölelem.

- Te vagy a legjobb nagyapa a világon!

Azzal felkacag, s átkarolja a hátam, egyre jobban érzem a tenger- és rumillatot.

- A legjobb emberek közelebb vannak hozzánk, mint hinnénk! – mosolyog, majd felegyenesedik – A tenger hív... talán egyszer még találkozunk, Connor.

- Ég veled, nagyapa!

Intek neki, s ő elindul... lassan eltűnik a horizonton, de a távolban látom, ahogy egy hajó vitorláiba belekap a szél. Lehunyom a szemeim... újra érzem a sós illatot. Boldogság és remény tölt el, miközben abban reménykedek, hátha láthatom a nagyapámat újra. A nap melegíti a bőröm... majd eltűnik, s hűvös félhomály veszi át a helyét. Kinyitom a szemem. Újra huszonnégy éves vagyok.

Szétnézek a szobában, aholaz ágyamon fekszem, s magamba szívom a por és az ázott fa illatát. Itthonvagyok. Felkelek az ágyból, s kinézek az ablakon. Látom lent azt az embert, akinagyapám helyett nagyapám lett... Achilles. Elmosolyodom. Érzem, hogy újra útnakkell indulnom, miközben a mellkasom újra elkezdi feszíteni a kérdés: Miért?