Fanfiction gyűjtemény

Az utolsó napsugár

Egy újabb nap a végéhez közeledett. Fáradtan nézte a maga mögött hagyott utat, szinte még látta maga után a léptei nyomát. Súlyos nyomok... véráztatta nyomok. De hát nem akárki volt ő... az asszaszinok mentora. Ezio Auditore da Firenze. Súlyos név, mint ahogy a sors is súlyos, amit neki szánt az élet. Hosszú, fáradt küzdelem, sok nehézséggel, győzelemmel, veszteséggel, fájdalommal, boldogsággal. Mindből jutott valamennyi, némelyikből több, némelyikből kevesebb. Sokan tisztelték őt, és sokan szerették is. A neve mára legenda. Rengeteg harcot vívott már meg, s kezdett belefáradni. Egy padon ült, onnan nézte a naplementét. Nézte, ahogy a nap sugarai vörös és arany színeket kölcsönöztek az épületeknek, a fáknak, a fűnek. Milyen fényes... amilyen sötét az, amit maga után hoz. Nagyot sóhajtott. Ahogy a nap sugarai egyre eltűntek, eszébe jutottak azok, amiket ő veszített el. Család... békesség... otthon... Már-már azt kívánta, bár lenne inkább vége. Érezte a nehézséget, ami ólomként húzta lefelé a szívét. Az asszaszinok mentora... egy megfáradt ember. Megérte? Ki tudja. Végtére is... újjáépítette a testvériséget, reményt adott az embereknek, számos lánc alól szabadította meg őket. De számára megérte?

Emberek sétáltak el mellette. Vígan csevegtek, vagy épp a termést letaroló viharról beszélgettek; némelyek tudomást sem vettek róla, mások összesúgtak a háta mögött... egy orgyilkos ül a padon. Már fel sem vette. Sóhajtott egy nagyot, s lehunyta a szemét. Hagyta, hogy a nap utolsó sugarai melengessék arcát, mintha csak simogatnák az arcát. Kinyitotta a szemét, lehetséges lenne...? De nem. Csak a képzelete és a nap játszott vele, nem volt már a közelében senki. Az emberek is elszállingóztak az utcákról. Kétség kívül esteledett, már az első csillagok is megjelentek az égen. Feltekintett rájuk, s a szemében visszatükröződött a ragyogásuk. Hamarosan teljes fényükben tündökölhetnek. Hamarosan ő is lepihenhet, hogy álomra nyújtsa a fejét, mígnem a következő feladata elszólítja. Ismét sóhajtott.

A nap sugarai egyre halványodtak, a sötétség pedig egyre terjedt. Álom nehezítette a szemeit, ahogy lehunyta őket, s hagyta, hogy teste és elméje pihenjen. De mintha... mintha a nap még mindig az égen lett volna. Aranyló fény csiklandozta a szemhéját, az orrát, az ajkait. Kinyitotta a szemét, s a nap aranyló sugarait pillantotta meg... egy aranyló alakot maga előtt. Pislogott... nem hitt a szemének. Az ajkai szóra nyíltak, de nem volt képes hangot kiadni, a torka kiszáradt, szemeibe könnyek gyűltek, ahogy szíve heves ritmusban táncolni kezdett a mellkasában. Az ujjai és ajkai remegtek, gyengén, erőtlenül emelte karját az alak felé. Az lehetetlen...

Cristina...

Nehézkesen állt fel a padról, remegő kézzel támaszkodva rá, de nem érdekelte, bármennyire is nehéz volt megtennie az első lépéseket. Hisz őt látta maga előtt... őt, akit azt hitte, örökre elveszített, őt, akiért megszakadt a szíve, őt, akit... mindennél jobban szeretett. Megszűnt számára minden, érinteni akarta, ölelni, csókolni... szeretni. Erőtlenül nyújtotta felé inas kezét, hogy simíthassa az arcát, s amint a bőrén érezte a nő érintését, eltűnt a súlyos béklyó a szívéről és a testéről. Fiatal volt, élettel teli és boldog. Erős, de mégis gyenge, mint egy szélben táncoló fűszál, melyet a remény fuvallata renget meg. Szívének utolsó vastövisét robbantotta fel, ahogy a nő hozzáért az arcához, s csillogó tekintetét ráemelte. Ajkai mosolyra húzódtak. Ezio hitetlenkedve simította kezei közé a nő arcát, félve, hogy a pillanat apró szilánkokra törve tűnik el a sötétségben, ám szíve mégis érezte, hogy ezúttal nem így történik. Az utolsó fénysugár nem tűnt el az égről. Megkönnyebbült sóhajjal ölelte őt magához, hosszan, órákig tűnő ideig tartva, miközben az utolsó könnycseppje gördült végig az arcán, remegő karjai úgy tartották őt, akárha egy törékeny rózsa volna... egy tünékeny napsugár. Nem akarta többé elveszíteni, nem akart többé nélküle élni. Könnyed mozdulattal emelte fel őt, hogy oltalmazó karjai közt vele sétálhasson el egy boldogabb világ felé. Visszanézett-e? Ki tudja. Talán aggódott. Vagy pedig... talán tudta, hogy a világ, melyet maga mögött hagy, emlékezni fog a nevére és a tetteire. Elsétáltak ketten az éjszakába, s ahogy a nap végleg lebukott a horizont alatt, a csillagok fényesen felragyogtak az égen.