Ha eljön a vadász... (Odaát fanfiction)

Epic sodródás

Az étterem megtelt egymáshoz koccanó evőeszközök és tányérok hangjától, valamint egymásba folyó beszélgetésfoszlányoktól. Majdnem minden asztal foglalt volt, kivéve egyet. Az még várta, hogy az éhes vendégek letelepedjenek köré. A meleg színekben pompázó díszvilágításnak köszönhetően elég családias hangulat borította a helyet. Ehhez hozzátett az is, hogyha valaki kinézett az ablakon, akkor mindössze a szemerkélő esőt, a víz borította kivilágított utcát és a sötét égbolton ékeskedő holdat látta.

Félreértés ne essék, nem vacsorázni tévedtem be ide. Az étterem ugyanis anyukámé. Akkor nyitotta, mikor tizenhét éves voltam. Napra pontosan egy évvel azután, hogy édesapám meghalt. Akkoriban az álmom az volt, hogy amint leérettségiztem itt hagyom  Kansast. A fő cél a napsütés és pálmafák hazája Florida lett volna. Erre most hét évvel később pontosan ugyanott vagyok, mint hét éve, mindössze egy érettségivel a hátam mögött. Pénzhiányában anyám se engem, sem a bátyámat Jake-t nem engedte, hogy elutazzunk. Ehelyett befogott minket az éttermébe dolgozni. Azóta valahogy itt ragadtunk. Én a hatodik, Jake pedig a kilencedik évét tölti ebben a lyukban és mindketten boldogan állíthatjuk, hogy azóta sem történik semmi. Anya az egyik szakács, Jake pedig pincér. Rajtuk kívül még két lány és egy srác dolgozik felszolgálóként, akiket mára legjobb barátomnak nevezhetek: Tessa, Taylor és Brandon. Én itt mindössze a szórakoztatásért vagyok felelős. Na nem úgy, hogy felveszek egy nagy piros orrot és méteres szivárványszínű kendőt húzok ki a kabátujjamból. Bár lehet az izgibb lenne. Amit én csinálok az ennél sokkal de sokkal unalmasabb. Énekelek. Igen, ennyi. 

Jelenleg is a kis fél méter magas, fekete színpadon ülök egy bárszéken, mellettem egy gitárossal. A számokat már álmomból felkeltve is eltudnám énekelni, ezért nem is figyelek a szövegre. Az embereket nézem. Igaz, egyiknél sem akadok meg túl sokáig. Egytől-egyig unalmasak. Mélyen belül mindig is vágytam arra, hogy kiszakadjak ebből az epic sodródásból. Csak vártam, hogy történjen valami.

Ekkor megszólalt az ajtó fölé aggatott kis csengő, ami új vendég érkezését jelezte. Lassan az ajtó irányába fordulok, amin éppen két férfi lép be az éttermünkbe. Egyikük magas, már-már túlságosan is magas, félhosszú, barna hajú. A másik nála egy fejjel ha alacsonyabb, de ugyanolyan jóvágású. A szememmel követem őket, ahogy elfoglalják az egyetlen üresen maradt asztalt. A bátyám odamegy hozzájuk, hogy felvegye a rendelést. Az alacsonyabb sajtburgert kér, majd elfintorodik a másik választása hallatán, aki ha jól olvastam le a szájáról valamilyen salátát kér. Miután leadták a rendelést két laptopot vesznek elő és utána nagyon sokáig nem szólnak egymáshoz. Bár látnám min dolgoznak ennyire elmélyülten. Úgy fél órával később éppen befejezem az egyik dalt, mire azonnal meghallom a következő első hangjait. A felismerésre legszívesebben a plafonig forgatnám a szemem. A Titanic főcímdala az. My heart will go on. Teljes szívemből gyűlölöm a filmet és a számot is. Anya viszont imádja, ezért ezt minden este el kell énekelnem. Ha csak rágondolok is hányingerem lesz, viszont úgy látom, ezzel ma nem vagyok egyedül. A két férfi közül az alacsonyabb a mennyezet felé emeli tekintetét és rezzenéstelen arccal mond valamit a másiknak, aki csak elneveti magát.

-Ez most komoly?- olvasom le a  szájáról. 

Soha nem fűztek a számhoz szívet melengető érzések, de azért mindig elénekeltem. De most, ahogy ez a kifejezetten dögös férfi rám szegezi szúrós tekintetét, valahogy képtelen vagyok továbbénekelni. A hangom elcsuklik, és nem szokásom, de kicsit talán bele is pirulok. A gitárosom is elakad, de jelzem neki, hogy folytassa csak. Én azonban letettem a mikrofont a földre, és besiettem anyám irodaszerűségébe. Pechemre pont bent volt ő is. Ahogy észrevett vállig érő, fakó haját füle mögé tűrte és aggódó pillantást vetett rám.

-Hát te? Mi a baj Julia? -érdeklődött.

-Nagyon megfájdult a torkom.-hazudtam.- Lehet beteg leszek.- tettem hozzá a nagyobb hatás kedvéért. Anya együttérző mosolyra húzta a száját, majd válaszolt.

-Jól van. Ha gondolod megkapod ezt a hetet. Pihend ki magad.- adta be a derekát.

Természetesen nem gondolkoztam sokat az ajánlatán, azonnal elfogadtam. Annyit kért, hogy ma zárásig még maradjak bent, úgyis segítségre van szüksége pár papírmunkában. A kérésének eleget téve leültem mellé az asztalhoz és segítettem neki papírokat töltögetni.

Egy órával később eljött a záróra. A vendégek automatikusan elhagyták mostanra az épületet, azonban ketten maradtak. Ez a két férfi úgy belemerült a laptopba, valószínűleg fel sem tűnt nekik az idő múlása.

Na és ki más, ha nem én kaptam volna azt a feladatot, hogy kedvesen megkérjem őket a távozásra?...