Smaragdmezők

1. felvonás - Szinte már túl könnyű

Új-Vestmar legforgalmasabb kikötőjében fogva tartani egy dühösen fenyegetőző lordot igen merész vállalkozás volt még egy maréknyi ágrólszakadt tengerésztől is. Mire a hajó lehorgonyzott a főváros dokkjai mentén, a fedélzetet már kora délutáni napsugarak simogatták. Devonra a szokásoshoz képest egész kellemes, fényes és langyos nappal virradt, ezért a kikötőben úgy nyüzsögtek az emberek, akár a hangyák. A láthatárt az óváros füstölő kéményei, távolabb pedig a központ nyúlánk épületei keretezték – na meg persze a királyi palota tornyai. Mikor a Lord Vernont fuvarozó, szerény méretű hajó befutott az öbölbe, úgy engedte le vitorláit és olvadt bele a cölöpök mentén ringó hajók armadájába, mintha mi sem történt volna aznap éjjel a fedélzetén. 

A közelben serénykedő járókelőknek esélyük sem volt meghallani a hajófenékből érkező dörömbölést és fenyegető kiáltozást, hiszen az már a fedélzetre is csak a fadeszkák vastag rétegein keresztül szivárgott át, mint tompa alapzaj. El is rötyögött rajta magában a Berlath díszpolgárai közül szalajtott Duncan kapitány, aki legalább annyira volt kapitány, mint Harvey volt varázslásban szakértő máguslord, mégis egész meggyőzően festett, ahogy szájában lopott pipával könyökölt a hajó oldalán.
– Mozdulj már, Harvey, nem érünk rá egész nap! – méltatlankodott rá az egy emelettel alatta hullámzó tengerben lubickoló fiúra. Megelégelte az ácsingózást, így tapssal jelezte a fürdőzési idő lejártát, és kétrét görnyedve olyan mélyre nyújtotta a karját, ameddig csak elért, hogy kapaszkodót nyújthasson. – Szóval így nézel ki az alatt a sok mocsok alatt! – röhécselt érdes hangján, majd elkapta Harvey kezét és nyögve felhúzta őt a fedélzetre. A hajó bordáin talapzatot találó fiú átvetette lábait a korláton, majd a kapitány kezében szorongatott rongyért nyúlt, immár előkelőséghez méltó, makulátlan tenyerekkel.
– Szereted nézni, ahogy fürdöm, Duncan? – vágott vissza a bőréhez tapadt tincsekben és ingben ázó fiatalember, mire a tengerész otrombán a kezébe nyomott egy köteg ruhát és egy rongyot, amiben megtörölközhet.
– Én azt fogom szeretni, ha végre nem csak a szád jár majd, hanem a kezed is – bökött figyelmeztető mutatóujjat Harvey mellkasa felé, azzal sarkon fordult, hogy a fiatalember a fejét ingatva, megvető fintorral imitálhassa, miközben maga is a kabinja felé vette útját. Duncan volt a legénység rangidős tagja, és családos ember lévén a kezdetektől fogva nem támogatta az akciót, ami nem mellesleg a két bálnavadász agyszüleménye volt – elvárta hát, hogy sikeresen keresztül is vigyék a tervet, amiért mindannyian kockáztatták a szabadságukat.
A holmik természetesen a hajó fenekébe zárt Lord Vernontól származtak. A nemesre és a Rendtől kirendelt jelképes létszámú kísérőjére a hajó legénysége aznap éjjel ütött rajta, miközben azok kabinjaikban mit sem sejtve az igazak álmát aludták. Fegyvereiket elkobozva tőlük a legénység rájuk zárta a hajó fenekét, hogy a lordok ott várják meg, amíg a nevüket viselő két tengerész kifosztja a királyi udvart. Eddig minden a terv szerint haladt, de az egész bagázs tisztában volt vele, hogy a java még csak most jön.
Talán születése óta, vagy ha azóta nem is, abban a szent pillanatban Larkin teljes bizonyossággal tudta – vagy legalábbis sejtette, de az biztos! –, hogy a terv hatalmasnagy kudarccá fajul majd, amikor Harvey kinyitotta a száját, hogy elregélje azt. Persze Larkin régóta a kalandokért élt már csak, ez pedig bizony nagy mókának ígérkezett, és valami bölcs ember is biztos megmondta valamikor, hogy ha szent a cél, akkor tök mindegy, mit teszel meg érte. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre Larkin nem szeretett bölcs embereknek ellentmondani, és valamilyen szinten magát is annak tartotta (főleg, ha még egy-két korsó sört is elkortyolgatott mellé), tehát tulajdonképpen azt csinálhatott, amit csak akart. Így mikor Duncan szigortól összegyűrődött arcizmokkal megkörnyékezte őt, miközben Harvey valahol a kabinja mélyén mumifikálta magát, Larkinnak első dolga volt jól kiröhögni őt. Szegény kapitányt nem sokan vették komolyan a fedélzeten. Larkin remélte, otthon jobban megy a fickó sora, de közben sejtette, valószínűleg azért rohangál itt köztük nap, mint nap önjelölt parancsnokként, hogy így kompenzálja családja körében elszenvedett alárendelt szerepét.
– Egy szottyadt citromra hasonlítasz így, Duncan. Anyukád nem mondta, hogy a mérgelődés árt a szépségnek? – Egy pillanatra elgondolkozott, felmérte a cserzett, száraz bőrű arcot, majd üdvözült mosollyal húzta el az éles pengéjű kardot kapitánya nyakától, amivel idelépésekor meglepte őt, méghozzá úgy, hogy a pengét a bőrének nyomta. – Nem, té'lleg. Nem mondhatott ilyet.
Duncan mormogott valamit a bevert arcokról, de mindezt inkább tisztes távolban tette meg Larkin, azaz Lord Vernon őrének kardjától, mert nem akarta, hogy az újból a torkának szegeződjön.
– Vigyázz a kölyökre! És semmi felesleges hősködés – mordult fel a kapitány, tekintete jelentőségteljesen Larkin csonka ujjára villant.
A fedélzeten – bár Larkin igyekezett minél többet az élet szépségeiről, mintsem saját magáról beszélni – mindenki tudott valamennyit a múltjáról. Duncan minden bizonnyal többet is, mint azt a bálnavadász sejteni vélte.
Larkin talán nem hallotta, talán nem érdekelte, mindenesetre válaszként csupán felszúrt egy nagy, vörös almát kardja hegyére, aztán helyet foglalt a gyümölcsöket tároló rekeszen, és egy kis bicskát előhúzva lomhán leszelt egy darabot az immár bal kezében tartott almából. A kapitány eközben tovább ecsetelte a mondanivalóját.
– Beléd talán több ész szorult, mint Harvey-ba, ezér' neked mondom. – Hogy miért gondolta így, rejtély volt. – Nem ostoba népség ezek. Főleg az a shakh pasas, még a szeme se áll jól. Vigyázzatok vele!
Larkin végre felnézett almájának elmélyült tanulmányozásától, újból bekapott egy falatot, mielőtt az előtte tornyosuló férfira hunyorgott. Devonban tényleg furcsán jó idő volt, a fény majd' kiégette a tengerész retináját, de mindez őt nem zavarta, helyette lustán elvigyorodott, fél szemét behunyta, a másikkal a férfi megvilágított körvonalait fürkészte.
– Tudod, Duncan, beismerem, tévedtem korábban. – A kapitány nem olyan ostoba ember létén gyanakodva összehúzta a szemöldökét. Nyilván nem hihette, hogy Larkin bevallja, az egész terv egy nagy kudarc lesz. Vagy mégis?
Larkin folytatta: – A Napba lehet nézni, de rád nem.
A kapitány csak felmordult, de ezúttal többet már nem fűzött hozzá a dologhoz, miközben eloldalgott.
Miután magára öltötte a fogyni nem akaró alsó rétegek sorát, Harveynak meggyűlt a baja a mágusgönc legfelső rétegével is: már éppen azon gondolkodott, hogy inkább Lord Vernon asszisztálását kéri, amikor mégis kitalálta, hogyan tekerje maga köré a varázsló furcsa köntösét úgy, hogy a végén mágusra hasonlítson, nem pedig egy hatalmas gurigányi toalettpapírra. Miután büszkén megállapította, hogy sikerült felülkerekednie a nem kevés hajtogatást igénylő feladaton, lekonyuló vállakkal fedezte fel a még felvételre váró lábbeliket – ezek leginkább furcsa csizmára emlékeztették, melynek talpai merevek voltak ugyan, de szárai az ember lába köré csavarható fásliból álltak. Ki tudja, a bonyolult öltözet talán a mágusok házasság előtti önmegtartóztatását volt hivatott elősegíteni: miközben az ember igyekszik megszabadulni a testét takaró pólyától és az alatta rejlő hat rétegtől, még bőven van ideje meggondolnia magát. Sőt, ami azt illeti, önmagában mágikus mutatvány volna sztriptízbe kezdeni egy laikus előtt, aki az egészből csak annyit érzékelne, hogy akárhány hacukát vet is le a varázsló, a végtelen rétegek egyszerűen nem akarnak elfogyni.
A folyamat hosszára való tekintettel nem meglepő, hogy mire Harvey kilépett a kabinja ajtaján, legjobb barátja, Larkin már tetőtől talpig felszerelkezve várta. Lehet, hogy neki van egy elég király kardja, de Harvey viszont verhetetlen volt vetkőzős pókerben.
– Úgy nézel ki, mint egy igazi seggfej – állapította meg elismerően lekonyuló ajkakkal, miután végig mérte barátját álruhájában, majd ráeszmélt: – Most úgy megütném magunkat!
Az őrök és a szenteskedő mágusok számára mindkettőjük szívében különleges hely volt fenntartva, így ezzel valószínűleg maga Larkin is egyetértett – az álca nem is lett volna meggyőző, ha nem néznek ki benne elég ütnivalónak, elvégre mindketten a hivatalos seggfej-egyenruhában feszítettek.
– Most úgy megütnélek titeket! – gyűlt oda Duncan és a legénység maradék öt toprongyos tagja, hogy szemrevételezzék a két imposztort, akiknek sikerére az életüket tették fel. – Főleg Harvey-t – tette hozzá beismerő biccentéssel, és a röhögcsélés újabb hulláma futott végig a legénységen. Bár ugyanúgy mulattatta őket az úri hacuka, mint a két bálnavadászt, mégis inkább elégedettségükben vigadtak, hiszen épp a terv egy újabb fázisa zárult sikerrel, ami azt jelentette, hogy kezdődhet a következő szakasz: a behatolás az úrinép krémjébe.
– Kik vagytok? – kérte számon Duncan az előre betanult bemutatkozást, és mellkasán összefonta izmos karjait.
– Lord Cornelius Louis Lowell Vernon vagyok, a Magisztérium csicskása, édesanyám áll az Önök rendelkezésére – prezentálta magát Harvey tiszteletteljes meghajlással, és a legénység már csak az ellenszenves lord iránt érzett irigységből is kacarászott. – Ő pedig távoli unokatestvérem, Ser Edward Gresham, szoknyám becsületének Elhivatott Őre – tette hozzá, visszautalva az éjjeli esetre, amikor Duncan közölte a frissen fogságba esett Vernonnal, hogy kéri a szoknyáját, mire a lord felháborodottan közölte, hogy ez nem szoknya, ez palást.
Az ehhez hasonló emlékezetes pillanatok hamar bajtársias bagázzsá kovácsolták a legénység vadidegenekből álló tagjait, így a kapitány minden aggodalma ellenére is megeresztett egy vigyort, ami az ő nyelvén azt jelentette, hogy elfogadta a választ.
– Négy napotok van, fiúk. Ha addig nem tértek vissza, vitorlát bontunk – mondta, és bár szemmel láthatóan már készen állt útjukra engedni a két bálnavadászt, egy utolsó figyelmeztetést azért még szükségesnek tartott. Intő szavait főképp Harvey-nak szegezve közelebb lépett a fiúhoz. – És csak semmi trükközés! Ha megtudom, hogy titokban ...
– Viszlát négy nap múlva, Duncan! – veregette vállon Harvey szemtelen mosollyal, és sarkon fordult. Ezzel egyáltalán nem nyugtatta meg a tengerészt, de annak ezen a ponton már nem igazán volt más választása, mint megbízni a két fiatalemberben.
Larkin még a hajó elhagyása után is legjobb barátja öltözékét mustrálta, mialatt Harvey befogadta Devon szemmel látható csodáinak egyikét. Vagy kettőt is.
– Te inkább úgy nézel ki, mint akinek fordítva dugták fel az ezüstkanalat, és azt próbálja rejtegetni a szoknya alatt – jutott végül döntésre, egy kis késéssel megválaszolva barátja korábbi kijelentését. – Talán kicsit kevésbé barátságosan, és több fennhéjazással kéne majd az emberekhez szólnod. "Hé, paraszt!" – mélyítette el a hangját bemutatásképp, mire egy mellette elhaladó kisfiú összehúzta magát, és gyorsabban kezdett lépkedni. Larkin elvigyorodott magában, és kicsit kihúzta a vállait. Persze rögtön össze is görnyedt újra, amint eszébe jutott, talán épp olyan volt most, mint Sarah új férje, vagy bármely másik maskarás, kardlóbáló bolond. Ki nem állhatta azt, ha valakit a vagyona és a hatalma miatt tiszteltek.

A városi népség sajátos vonása volt, hogy az emberek nem igazán ütötték bele az orrukat mások dolgába, a régi kikötő közepén felbukkanó két lord mégis magára vonzott egy-két kíváncsi pillantást a közemberek részéről. Azzal a lendülettel, amivel a hajóról leléptek, a páros akár már indulhatott is volna a dokkok végén őket váró kocsi felé – Harvey azonban rögtön kiszúrta, hogy szemrevaló nemesi hölgyemények közelednek feléjük, és karját Larkin elé emelve megállította őt. Délcegen kihúzva magát úgy támaszkodott a mellette álló cölöpnek, mint akinek nincs is más dolga, mint a kikötőben díszelegni, és megköszörülte torkát.
Az előttük elhaladó két lány figyelmét szemmel láthatóan nem kerülte el a páros, mert azok erre idétlen viháncolásba kezdve haladtak tovább. A lélekben még mindig közember Harvey ámuldozva nézett utánuk: akármilyen hihetetlennek is tűnt, az iménti eset valóban megtörtént.
– Láttad ezt? – kérdezte sokatmondó hangon, majd félig lehunyt tekintetét barátja felé fordította. Az arcán elterülő önelégült mosolyból Larkin rögtön kiolvashatta, hogy Harvey-nak máris elkezdtek ötletei támadni, méghozzá nem jó, nagyon nem jó ötletek.
Az idősebb tengerésszel ellentétben Emmett irányába soha nem szagolt még előkelő hölgy, hiszen ruházatáról mindig lerítt a szegénység. Utcagyerekként ugyan köszörülhette a torkát rájuk, de válaszul legfeljebb szemforgatásokra számíthatott. Lordként az emberre – úgy tűnik – egészen más szabályok vonatkoznak, és ez most tudatosult Harvey-ban utazásuk során először. Az igazat megvallva abban a pillanatban nem is bánta túlságosan az egyenlőtlen esélyeloszlást: jó érzés volt kivételesen a nyertes oldalon állni.
Larkin még mindig legjobb barátja öltözékét mustrálta, mialatt Harvey befogadta Devon szemmel látható csodáinak egyikét. Vagy kettőt is.
– Te inkább úgy nézel ki, mint akinek fordítva dugták fel az ezüstkanalat, és azt próbálja rejtegetni a szoknya alatt – jutott végül döntésre a férfi, egy kis késéssel megválaszolva barátja korábbi kijelentését. – Talán kicsit kevésbé barátságosan, és több fennhéjazással kéne majd az emberekhez szólnod. "Hé, paraszt!" – mélyítette el a hangját bemutatásképp, mire egy mellette elhaladó kisfiú összehúzta magát, és gyorsabban kezdett lépkedni. Larkin elvigyorodott magában, és kicsit kihúzta a vállait. Persze rögtön össze is görnyedt újra, amint eszébe jutott, talán épp olyan volt most, mint Sarah új férje, vagy bármely másik maskarás, kardlóbáló bolond. Ki nem állhatta azt, ha valakit a vagyona és a hatalma miatt tiszteltek.
Bár az előbbi után Harvey úgy érezte magát, mint akit felhúztak, észben kellett tartania, hogy Larkinnal nem korzózni jöttek Devonba, hanem bizony komoly feladatuk van. Míg ő maga elé mosolyogva próbálta feldolgozni a lehetőségeknek azt a végtelen tárházát, amit egy sötétkék szoknya – akarom mondani palást nyitott meg előtte, Larkin a továbbhaladás céljával megszólalt:
– Menjünk a kocsikhoz, az egyik biztos ránk vár – mondta, és el is indult volna, de fiatalabb barátja válaszát hallva halvány mosoly költözött az arcára.
– Shh, tudom, tudom. Csak egy pillanat – hunyta le ekkor szemeit Harvey megemelt mutatóujjal, jelezve, hogy lelki nyugalma érdekében időt kér a pillanat kiélvezésére. Bármennyire is várta őket nagy munka a palotában, Larkin nem akarta elrontani Harvey jókedvét azzal, hogy hangosan utálkozik szerepe miatt, és vészmadárként elmondja, mennyire nem fog ez az egész jól végződni.
– Csak semmi sietség, Lord Vernon...
Harvey így is maradt egy-két másodpercig, majd nagyot szippantva a kikötő levegőjéből felnyitotta szemeit.
– Oké, végeztem. Gyerünk, Larkin, a Királyi Felséget igazán nem illik megváratni! – szólt fennhangon, mivelhogy ekkor már neki is lódult, és lelkesedéséből ítélve feltehetőleg újabb adag motivációt merített az iménti ominózus esetből. – Az a korona nem fogja ellopni önmagát – mormolta hozzá magában.
Larkin gyomra ismerős izgatottsággal rándult össze, miközben a lóhajtású járművek felé lépdelt, fél lépéssel máris Harvey mögött haladva, ahogy azt egy jó testőrtől elvárják. Vagy talán előtte kéne mennie? Máris buktatókba ütközött, még ha apróba is, és ez nagyon nem volt a szája ízére való.
A dokkok végében várakozó lovaskocsik közül bármelyik lehetett volna az övék, mégis a legdíszesebb mellett álló inas volt az, aki elsőnek elébük járult:
– Lord Cornelius Louis Lowell Vernon és unokatestvére, Ser Edward Gresham? – kérdezte a cingár, fehér kesztyűben és válldíszben feszítő figura. Larkin alig látható biccentéssel vette csak tudomásul őt, és szerencséjére az alak is inkább Lord Cornelius Louis Lowell Vernonnal volt elfoglalva – ez volt jó az őrökben, velük soha, senki nem törődött. A férfi amúgy is szívesebben hagyta meg az előkelőségek előtti páváskodás szerepét Harvey-nak.
Azért egy pillanatra ismét felgyorsult a szívverése, mikor az inas meghajolt előttük, s úgy tűnt, nincs egyedül a furcsállással, ugyanis Harvey szintén zavart pillantást váltott vele.
Az inas felegyenesedett: – Köszönjük kegyes Devonba fáradásukat; látogatásuk mélyen megtisztelő. Amennyiben az urak készen állnak az indulásra, legyenek szívesek helyet foglalni – azzal sztoikus nyugalomban kinyitotta a mellette parkoló kocsi ajtaját, és karjával kecsesen az utastér felé gesztikulált.
Harvey behúzott nyakkal és összevont szemöldökökkel vette tudomásul a meglepően exkluzív bánásmódot, és közben majd' lement hídba, annyira igyekezett kihúzni magát.
– Igen, készen állunk – jelentette ki határozott nyomatékkal és egy mély bólintással, valahogy úgy, ahogy a képzeletében egy nemesúr tette volna. Az inas arca nem rezdült – talán tiszteletből, de valószínűbb, hogy nem is talált kivetnivalót a fiatalúr fennkölt modorában. Mivel ezt követően a kocsis nem szólt, Harvey vetett egy utolsó pillantást Larkinra, és mielőtt még kitört volna valamelyikükből a nevetés, gyorsan hozzálátott a beszálláshoz.
*
Az alkotmányos fordulat óta az udvar sokat veszített régi pompájából. Hogy az alsóház tetszését elnyerje, XIII. Ingmar hajlandó volt engedni a külsőségek terén, és felülírta nem csak elődei politikáját, de a csillogás iránti szeretetüket is. Bár a palota épületét nem építhették át, de az arisztokrácia ruháiból és használati tárgyaiból a parlament megalakulásának idején kiveszett minden díszítés és szín, hogy aztán az alduriai háború magával hozhassa a csicsás cirádák visszatérését. A kocsis élénkpiros mellényén ismét megjelentek a királyi aranygombok és vállbojtok, a díszes fogat selyemfüggönyein pedig már a shakh császár figyelő szemei érződtek, hiába olvadtak bele a vestmari udvar éjkék ízlésébe. A kocsi elé díszes kantárszárakkal befogott pej lovaknak már a szemellenzőik is kövekkel voltak kirakva. Harvey fogadni mert volna, hogy a lócitromban taposó patkóikban is rejlik valami, ami két hónapig eltartaná a családját, ha le tudná fejteni a patájukról. Őt mostantól nem is érdekelhette volna kevésbé a politika válsága, ha az egyszer azt jelenti, hogy neki és Larkinnak több jut a jóból – és hogy a zsákmányból faképnél hagyhatják majd az országot az átkozott politikai válságaival együtt. Éljen hát II. Umair!
A rágcsálóarcú kocsis türelmesen megvárta, míg a két lord méltóztatik helyet foglalni a kocsi utasterének bársonnyal bevont ülésein, majd szótlanul rájuk csukta az ajtót. Harvey-nak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán azért olyan durcás, mert nem köszönték meg neki a szolgálatait, aztán eszébe jutott, hogy a lordok nem mondanak köszönetet semmiért.
Larkin hangosan fellélegzett, mikor végre ketten voltak a kocsiban, arcán széles vigyor terült el, ahogy barátjával szemben elterült az ülésen. Elkezdődött. A lovak patájának macskaköveken felhangzó ritmikus klaff-klaffját egy ideig csak a két bálnavadász nevetésének hangja törte meg. A díszes kocsihoz nem illett az a fajta röhögés, ami kiszűrődött belőle, és utólag nagyon is jó ötletnek tűnt, hogy kitalálták, Larkin "Lord Vernon unokatestvére" legyen, különben megkérdőjelezhető lett volna nemcsak az, hogy Harvey mindössze másodmagával utazott, hanem az a viszony is, ami őket egymáshoz fűzte. Larkin nem tartotta valószínűleg, hogy az igazi Vernon túl közel engedi magához Szoknyája Hű Őreit (vagy hogy csak egy van belőle. De sajnos egyedül Larkin volt, aki szóba jöhetett, hiába lett volna nagyobb esélyük minél értékesebb cuccokat felhalmozni, ha sokan vannak. Több szem többet lát ugyan, de nagyobb feltűnést is kelt). Valójában fogalma sem volt semmiféle etikettről, ami a mágusokat illette, épp ezért remélte, Harvey jártasabb a témában, mint ő.
A kocsi belső terére félhomály borult: az elhúzott függönyök gondoskodtak róla, hogy az utasok nyugalmát menet közben ne bolygathassa a pórnép kéretlen figyelme. A két szélhámos ismét magukra maradtak, így Harvey ledobta álcáját – melyet barátja tanácsára az imént hallatlanul ünnepélyesre vett –, és barna szemeiben kigyúlt a lázas izgalom.
– Bevették! Megkajálták, Larkin! Ezeknek elmentek otthonról! – suttogta eszelős vigyorral, barátja képébe hajolva. A csirkeagyú udvaroncok gondolata annyira mulattatta, hogy alig bírta magába fojtani a kárörvendő nevetőgörcsöt. Jobb kapaszkodó híján Larkin aranyrojtokkal díszített vállait ragadta meg. – Királyok vagyunk, érted? Gazdagok leszünk, ember! Tudtam, hogy kaviár van az agyuk helyén, na de ennyire? Ez így túl könnyű!
Bár egészen idáig a teljes legénységnek azt bizonygatta, mennyire biztos a terv sikerében, a szerencsés fordulatra adott reakciójából kiderült, hogy idáig egyáltalán nem bízott annyira az ötletben, mint azt hangoztatta. Tudta, hogy ha nincs legalább egy ember, aki hisz az elgondolásban, akkor sosem fog találni egy egész hajónyi önjelöltet, akik bűncselekmények sorait követik majd el a két bálnavadász kedvéért. Természetesen, ha nem tartotta volna esélyesnek az akciót, bele sem fogott volna – a könnyen jött sikert látni mégis felvillanyozó élmény volt. A kezdeti zökkenőmentesség persze nem jelentette a terv végső győzelmét, de ha Emmett Lee Harvey egy dologban jó volt, akkor az az előre ivás. Még Larkin Vernon rangját illető kétkedő kérdése sem tudott visszavenni a fiatal tengerész újkeletű önbizalmából.
– Majdnem ottmaradtam, amikor a pasas kétrét görnyedt előttünk, Harv. Nem lehet, hogy egy kicsit fontosabb ember ez a Vernon, mint gondoltuk? Vagy Devonban mindenki ilyen feleslegesen drámázik? – Larkin grimaszba fordult arccal lesett ki az ablakon, így egy pár másodpercre keskeny fénycsík világította meg az arca élét, mielőtt a függöny visszalebbent a helyére. – Talán ha az ő, Királyi Felségek előtt állunk, olyan mélyre hajolunk majd, hogy a nyelvünkkel nyalhatjuk fényesre a márványpadlót?
Bár halkan beszélt, nem titkolt ellenszenv sütött a szavaiból. Larkin gyűlölt mindent és mindenkit, aki eltaszította őt a családjától.
– Annál jobb! Ezek az ablakon is kiugranak, ha azt mondjuk nekik. ,,Szaltózva vagy fejjel előrefelé ugorjak, Mylord? Óhajt mellé trambulint is, vagy Kegyelmed személyesen kíván seggbe rúgni?" – gúnyolódott Harvey a kocsis sznobos orrhangján, majd jól ki is nevette az inast, hiszen az uraságoknál már csak a talpnyalóikat kedvelte kevésbé. Gödröcskés kölyökképén olyan idegenen hatott a rosszmájúság, mint öltözetén a tengerész-szókincs. Még szerencse, hogy – bár barátjával egymás között nem fogalmaztak költők módjára – Harvey tarsolya tele volt fennkölt kifejezésekkel, ami a legénység körében sok meglepetten felvont szemöldököt eredményezett. A fiú valójában sokkal több időt töltött olvasással és sokkal inkább foglalkoztatta a nemesi életvitel, mint azt bárkinek (beleértve magát is) be merte volna vallani. Amit az arisztokrácia gondolkodásmódjáról vagy a királyi családról tudott, mind azokból a regényekből szedte, amelyeket társai legfeljebb papírnehezéknek használtak. Ennek ellenére a világ minden kincséért sem ismerte volna be, hogy valójában bármit megtenne azért, hogy azon emberek közé tartozzon, akiket olyan nyíltan elítél. Részben tehát tájékozottsága volt az oka annak, hogy a banda éppen őt és a szintén olvasott Larkint küldte a palotába, hiszen rajtuk kívül egyedül Duncan lett volna elég ékesszóló a feladathoz, róla viszont ordított, hogy hajókon hánykolódva és cipekedve töltötte az elmúlt harminc évét.
Bár Larkin pár évvel tapasztaltabb volt, mint barátja, sokszor úgy érezte magát mellette, mintha könnyedén helyet cserélhettek volna. A fiú sokkal többet tudott, mint amennyit láttatott, és ez nem is volt baj – az ember sosem lehet elég óvatos azzal, mit mindent mutat meg másoknak. Larkin is szerette megtartani magának a titkait, bár a tudásával épp, hogy kérkedni szokott, semmint magában tartsa őket. Még akkor sem, ha ez a tudás nem feltétlen tartalmazott túl sok relevanciát, vagy épp alaposságot. Ez nála annyit jelentett, hogy szeretett mindenféle baromságot terjeszteni, amit ki tudja, honnan és mikor hallott, igen.
– Remélem, megérik azok az ékszerek – tűnődött. – Ha ennek vége, nyaralni akarok menni. Soha többé bálna. Delfin jöhet, de csakis akkor, ha békésen úszkálnak mellettem, miközben én a húgymeleg vízben meztelenül pancsikálok – vigyorodott el ismét. Addig persze sok minden volt még hátra, de ők ketten álmodozásban mindig jók voltak. – Talán egy koronát is megtartok, és én leszek a delfinek királya. Lord Larkin, jól hangzik, nem? Úgy hallottam, Délen az óceán sem olyan mérges, mint nálunk – vonta össze a szemöldökét, de ahelyett, hogy borongani kezdett volna az otthonán, vagy aktívan tovább aggódott volna azon, valójában mennyire lesz könnyű a kalandjuk, inkább elvigyorodott, és hagyta a hangulatát Harvey által befolyásolni. Mielőtt megállíthatta volna gondolatait, máris szebbnél szebb jövőket festett le maga előtt, és ezekben úton-útfélen Sarah is megjelent – a leggyakoribb szereplő azonban közös gyermekük volt.
– Liliannek is biztos tetszenek majd a delfinek – vágta rá lelkesen, de a vigyora egy pillanat múlva bocsánatkérő mosollyá lankadt, amint rájött, talán Harvey annyira nem örülne a kislány jelenlétének. Tudta, hogy barátja ki nem állhatja a gyerekeket. – Cserébe te is magaddal cipelhetsz valami nőt, és én egy szót sem szólok majd, ha túl hangosan élvezitek egymás társaságát.
Néha be sem állt a szája. Úgy tűnt, az első siker benne is bizalmat keltett a terv iránt, mert Harvey legnagyobb meglepetésére már ő is úgy kezdett el beszélni a jövőről, mintha az ötlet nem is lett volna a kezdetektől fogva bukásra ítélve. A férfi álmodozása a nyaralásról és gazdagságról a duó fiatalabb tagjában is honvágyat ébresztett olyan helyek iránt, amilyenekhez foghatót eddig legfeljebb csak a mesében látott. Larkin szavai olyan szép reményeket festettek le, hogy barátját egészen megérintették, hiszen Harvey – még ha nem is hangoztatta valami gyakran – kedvelte a hányattatott sorsú bálnavadászt, és szívből a legjobbakat kívánta neki. Arról nem is beszélve, hogy magának is a legjobbakat kívánta.
Buzgón közelebb görnyedt Larkinhoz, és öklét megrázva rávigyorgott.
– Sikerülni fog, Lark. Érzem. Ha ennek vége, a pénzből akár saját tengerpartod, sőt, saját szigeted is lehet. Megvesszük a Burtont Sullivantől, és meg sem állunk a Déli Fokig. Az egész életünk egy bazinagy nyaralás lesz! – bizonygatta barátjának reményteli hangon, majd kihúzta magát és megemelte jobb tenyerét, hüvelykujját behajlítva. Ez volt az egyetemes vestmari kézjel, amit eskük letételekor mutattak fel, miközben kimondták a fogadalmat: – Soha többé bálna.
– Soha többé bálna.
Miután a gondolatból mindketten kellő mennyiségű erőt merítettek, Harvey a függönyök mögé kukkantva ellenőrizte, hogy mennyi idő áll még rendelkezésükre a terv átbeszélésére, mielőtt leparkolnának a palota udvarában csobogó szökőkút mellett. Ahogy az arcára vetülő fénycsíkban kirajzolódtak vonásai, egészen hasonlított a mágusra, aki jelenleg a saját hajója pincéjében rostokolt – nagyjából egyidősek lehettek, Emmett szemeiben mégis több életerő világlott, mint a máguséban.
A kocsi eközben már végighaladt a dokkon, most az elővárost hagyták el épp, hogy a csendesebb, módosabb negyedek egyikébe hajtsanak, de továbbra is a főúton haladtak, ahelyett, hogy mellékutcákon jártak volna, ahogyan Larkin tette mindig az apjával. Ők ketten szerették elkerülni a felesleges feltűnést. Kicsit ironikus is volt, hogy Harvey-val most díszmenetben, a lehető legfeltűnőbb módon készültek lopni menni. Még az érkezésüket is bejelentették. Hihetetlen.
Mivel nem engedhette, hogy a hangja átszűrődjön a kocsi bársonnyal bevont falain, Harvey ismét közelebb hajolt Larkinhoz, és egy színházias gesztikulációval nekilátott a terv felrajzolásának, amelyet egyelőre erős túlzással is legfeljebb vázlatosnak lehetett volna nevezni.
– A forgatókönyv a következő: először is szépen, diszkréten beslisszanunk a palotába, olyan feltűnésmentesen, amennyire csak lehetséges. Ha nem Észak felé néző lakosztályokat kapunk, akkor kérünk, hogy onnan kifigyelhessük az őrségváltást. A holnapi vacsora alatt valami baromságra hivatkozva kikéredzkedünk, és az éj leple alatt, mint két nindzsa – két hamarosan gazdag nindzsa –, az őrök háta mögött belopódzunk a kincstárba. Ezután nem kell mást tennünk, mint felkapni mindent, ami a kezünk ügyébe kerül, és az őröket kikerülve elkötni egy kocsit, amire rápakoljuk a szajrét, majd szépen visszaügetünk a kikötőbe, vitorlát bontunk, és vissza sem nézünk. Ilyen egyszerű! – dőlt hátra a végén elégedett mosollyal és a mellkasa előtt összefont karokkal. Arcából ítélve abban a pillanatban nehéz lett volna megmondani, hogy valóban képes volt-e egyszerűnek találni mindazt, amit elregélt, hiszen Harvey nem szerette kimutatni a bizonytalanságát, viszont realitásérzékből sem jutott neki olyan sok.
Larkin tarkója mögött összekulcsolt ujjakkal hallgatta a forgatókönyvet, s közben bámult maga elé, körülbelül olyan elégedetten, mint egy macska, aki most nyakalta be az egész tál tejet.
– Minden megy majd, mint a karikacsapás. Szabadidődben talán még az egyik kikötőbeli nemeskisasszonyt is elcsábíthatod, aki majd meghalna azért, hogy megszökhessen veled, a nagy és erős bálnavadásszal – nevetett fel Larkin, ezzel talán kifejezve kicsit, mennyire lehetetlennek hangzott mindaz, amit barátja az imént kifejtett. Hümmögött egy sort, miközben mérlegelte a válaszát, meg azt, amit Harvey-tól hallott. Talán neki is többet kellett volna készülnie erre az útra, és festményeket nézni, vagy mi? – Vagy lehet, hogy pont Őfelsége lesz az. Már ha tényleg hiszel ebben, akkor a kegyeit is biztos olyan könnyen osztogatja, ahogy a tojásnagyságú ékszereit. És akkor én még ezt a fényes kardot is kipróbálhatom, miközben megküzdöm a nagyherceggel szíved hölgyéért – Larkin megvillantotta ezüstözött (Vagy ezüst volt tán?) kardját, melynek felületén visszatükröződött bugyután vihogó ábrázata.
– Te tudod már, mit akarsz elvinni? Kéne valami lista a kincstárról is. Azt hazudhatnád a hercegnőnek, hogy a varázslathoz közelebbi kapcsolatba kell kerülnöd a smaragfülbevalója ékkövével. Aztán mikor az nem működik, inkább letesztelnéd a többit is – röhögött fel hirtelen. Harvey is így tett, majd rákontrázott:
– Mégis kinek nézel te engem; kilopni az ékszert egy királykisasszony füléből? Tudod, hogy ilyet sosem tennék. Őfelsége maga fogja levenni és odaadni nekem. Ezek szinte már könyörögnek, hogy raboljuk ki őket, hát nem zseniális? – majd combjaira csapva és nagyot sóhajtva kiheverte azt az óriási poént, ami a királyi udvar.
Larkin kérdése valóban elgondolkodtatta fiatalabb társát, akinek bizony sok ötlete volt arra, hogy mit szeretett volna elvinni a kincstárból. A kérdés tehát nem is az volt, hogy tudja-e, mi kell neki – inkább az, hogy a tengernyi lehetőség közül hogyan válasszon. Olyan volt ez a kérdés, mint az a "Melyik három tárgyat vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?" játék, csak annál egy kicsivel erősebben ütközött a törvénybe. Harvey esetében a zsákmánynak nem a választás, hanem a lovaskocsiba begyömöszölhető koronaékszerek mennyisége szabott határt.
– Egyáltalán láttad már a hercegnőt? A festményeken ekkorák a kövek a fülében – és ujjával másfél hüvelyket mutatott. A királyi család egyik tagját sem volt még szerencséje élőben szemrevételezni, így legfeljebb a róluk elterjesztett festményekből ítélhetett. – Szerinted az eredetiek is olyan nagyok? Azt hallottam, hogy az udvari portrék nem valósághűek, mert a festők olyannak ábrázolják a királyi család tagjait, amilyennek ők látni akarják magukat. Az sem lepne meg, ha Lady Gemma, az udvar szeme fénye valójában úgy nézne ki, mint Duncan báliruhában! – magyarázott vigyorogva, míg rá nem jött, hogy a királyi udvar iránt mutatott érdeklődése kezd túl szembetűnővé válni. Legnagyobb szerencséjére a kocsi éppen ekkor állt meg, adva neki egy okot arra, hogy hanyagolja a témát, és kinézhessen az ablakon. A fogat épp az udvar kapui előtt várt a bebocsátásra, így Harvey megállapította, hogy mindössze egy-két percen belül a szerepbe visszarázódva kell majd kilépniük az ajtón.
Miközben a kocsi újraindult, Harvey utoljára Larkin felé fordult.
– Ne feledd: ha valaki úgy néz rád, mintha ismerned kéne, elfordulsz. Nem nyúlunk a hercegnőhöz, csak fejet hajtunk előtte. Ha a király is jelen van, akkor és addig eszünk, ameddig ő eszik, és csak akkor beszélünk, ha szól hozzánk – sorolta fel ujjain számolva a három aranyszabályt, mint emlékeztetőt, majd arcára ismét kiült az izgatott mosoly, amit nem bírt legyűrni. Bár a jókedvet Larkin maga is nehezen tudta letörölni az arcáról, komolyan bólintott barátja minden egyes szavára.
– Készen állsz? Na várj, még nem állhatsz készen – azzal kesztyűs kezével Harvey a palástja alá nyúlt, majd valódi mágus módjára elővarázsolt alóla egy bőrrel bevont flaskát. Mivel a kocsi ismét megállt, ezt nagyon sietősen húzta meg, és miközben kézfejében megtörölte a száját, átadta Larkinnak.
Harvey épp idejében kapta vissza és tette el a flaskát, mert amint az visszabújt palástja alá, a kocsi ajtaja kinyílt.
– Üdvözlöm az Urakat a Vestmari Palota udvarán! – szólt fennkölt hangon az inas, és betanult kézmozdulatával ezúttal a kocsitól elfelé gesztikulált.
– Most már készen állsz – veregette vállon Lord Vernon bátorításképp unokatestvérét, Sir Greshamet. Eközben nevető szemekkel jelentőségteljes pillantást lövellt felé, majd élő kérdőjellé görbülve kikászálódott a kocsi ajtaján.
Az udvar díszkavicsaiban landoló Harvey úgy érezte magát, mintha a rövid kocsiút egy egészen más világba repítette volna. Húsz perce még a kikötő ázott facölöpei vették körül, most pedig egy gyöngyöző szökőkút csobogott mögötte, míg körülötte mérnöki precizitással körbevágott bukszusok sorakoztak, élénkzöld keretet adva a tágas körforgalomhoz hasonlító előudvarnak.
Előtte pedig nem más állt, mint maga a királyi palota. Az épületét talán hűbben jellemezte volna, ha kastély névvel illetik – kifosztója számára szemtől szemben sokkal fenyegetőbbnek tetszett, mint képzeletében. Égbetörő tornya a régi királyok fényűzését idézték meg a szemlélő emlékezetében.
Larkinnak úgy tetszett, az elmúlt majdnem húsz év során nem sokat változott az épület. Még kis Jamie-ként volt itt, olyan rég, mint maga a jégkorszak, mégis mintha tegnap lett volna. Szinte látta magát, amint átfurakszik a pompás sövényzeten, és a fűben ücsörgő kislány felé közelít. Megengedte magának, hogy ráérősen körültekintsen, mintha csak valóban egy őr lenne, aki ellenőrzi, nem leselkedik-e veszély valamelyik sarkon, ami bármelyik pillanatban az ura életét veheti. Az őrök felületes pillantással illették csak, arca helyett inkább felszerelését és kardját vizsgálták meg, aztán bólintottak, Larkin pedig viszonozta a biccentést.
Az egyébként fapofával ácsorgó Harvey-nak csak elkerekedett szemei forgolódtak egy kissé gyanakodva, ahogy felmérte környezetét, közben pedig megpróbálta leplezni meglepetését és legyűrni a késztetést, hogy állát látványosan megemelve elnézzen valamelyik díszes torony csúcsáig. Az udvar a két lordot, az inast és az őröket leszámítva üres volt, Harvey mégsem kívánt volna máris feltűnést kelteni.
Ehelyett kihúzta magát, mint akinek fordítva dugták fel az ezüstkanalat, és kesztyűs keze íves mozdulattal bújt elő palástja alól, hogy jogarszerű botján megtámaszkodjon. Larkin igyekezett megőrizni őri komolyságát, amint meghallotta Lord Vernon következő kérdését:
– Északi fekvésű hálószobájuk van?
Kifogástalan tartásával Lord Vernon leginkább egy két lábon járó mellszoborra hasonlított, ahogy sztoikus tekintete megállapodott a szolgáló nyúlánk, enyhén megütközött arcán. Bár az arcizmait sikerült féken tartania, Harvey magában nem bírta nem megjegyezni, hogy aranyzsinórokkal átszőtt frakkjában a kocsis egy óriási, piros pingvinre emlékezteti. A fiú sosem tudta mire vélni az arisztokrácia hóbortos divatját, hiszen ahonnan ő jött, ott mindenki egyszerű, fehér inget és barna gyapjúszövetet hordott. Ennek az volt az előnye, hogy a közembernek a nemességnél sokkal kevesebb lehetősége adódott teljesen melléfognia az összeállításaival. Főképp az udvar hölgyeire volt jellemző, hogy egymással való versengésükben pávák módjára díszítsék fel magukat, és úgy jelenjenek meg ismerőseik kúriáinak szalonjaiban, akár egy egész társulatnyi munkakerülő bohóc.
Harvey már épp egy mentésen kezdett volna agyalni, amikor a pingvin végre egy kisebb meghajlással tudomásul vette a kérést.
– Természetesen, Uram.
A fiatalember arcára széles vigyor ült ki. Hát persze – a lordok nem magyarázkodnak. Ha egy törpenövésű sziámi ikerpárt és két tonna medvecukrot kért volna a szobájába, azt is beszerezték volna neki. Egy pillanatra el is kapta a kísértés, hogy kérjen egy törpenövésű sziámi ikerpárt és két tonna medvecukrot, de szerencsére sikerült visszafognia magát; elvégre figyelembe kellett vennie, hogy egy kérését már garantálták. Ellenben úgy érezte, kettő még belefér, hiszen a mesékben is mindig hármat kívánhat az ember.
– Na és van benne csokoládészökőkút? – kérdezte hirtelen az inastól, mintha csak az aznapi tőzsdeviszonyok felől érdeklődne.
– Nincsen, Uram – és az inas arcán átvillant egy zavart kifejezés. Valószínűleg fel sem merült benne, hogy a bolondját járatják vele, hiszen jól ismerte már az arisztokraták földtől elrugaszkodott szeszélyeit.
– Mégis milyen lakosztály ez? – szólt erre Vernon színlelt felháborodással, és méltatlankodása jeléül hosszú sétabotjának végét a talajba döfte.
– Nos, ha az úr úgy kívánja, mi megteszünk minden tőlünk telhetőt.
– Helyes – bólintott elégedetten a lord. – Ó, és még valami! Allergiás vagyok a madártollra; nagy kérés volna, hogy a párnák pávatollal legyenek bélelve? – tűnődött el. Tudniillik a pávatollakért Nyugaton dekoratív jellegük miatt fizetett nagy pénzeket a nemesség, Keleten pedig a madár vallási jelentősége adta értéküket. – Mindkét lakosztályban. Szeretett unokatestvérem maga sem állhatja a lúdtollat, családi vonás.
– Számunkra nem létezik túl nagy kérés, Mylord. – Nagy, gondterhelt levegővétel. – Óhajt még valamit az Úr?
Harvey tekintete az ég felé fordult, ahogy fontolóra vette a kérdést. Sajnos abban a pillanatban épp nem jutott eszébe semmi más, ezért száját elhúzva megrázta fejét:
– Ennyi volna.
– Ezesetben kegyeskedjenek utánam fáradni! – és az inas megindult a palota felé.
A háta mögött elinduló Harvey lopva vetett egy futó pillantást Larkinra, és igyekezett nem elröhögni magát az őrök szeme láttára. Az egészben a legrosszabb, hogy a csokoládészökőkutat még csak zsebre sem tudják majd tenni – egyszerűen csak kíváncsi volt, hogy ha megkéri az udvaroncokat, szereznek-e nekik egyet. Most, hogy tudta: igen, valóban csak egy szavába kerül, hogy saját csokoládészökőkútja legyen, fogalma sem volt, vajon hol lehet az a felső határ, amit már nem szabadna átlépnie. Természetesen az is opció lehetett volna, hogy egyáltalán nem feszegeti a határokat, és egyszerűen elfogadja, amit kap – a mértékletesség azonban nem rá vallott.
Miközben a ropogós kavicsokkal kibélelt sétányon át követték a karót nyelt, pályát tévesztett udvari bolondot (már amilyen funkciót a fiúk szemében betöltött), az felszegett fejjel, enyhe orrhangon tájékoztatta őket arról, milyen szívesen vannak látva, valamint a hercegi pár mennyire várja már a találkozást, hogy jobban megismerhesse a lordokat.
Larkin ebben kételkedett.
– Továbbá meghívja Lord Vernont és társaságát – az inas megköszörülte a torkát, mintha szóról szóra akarná idézni Lady Gemmát –, "egy órácskára a szalonban, ha kipihenték az utazás fáradalmait". Kérem, értesítsék a személyzetet afelől, szándékukban áll-e megjelenni, illetve kívánnak-e egy kisebb harapnivalót. A hercegnő mindenképp el akarta mondani az Uraknak, hogy a vendégek tiszteletére rendelt vacsora, ami a holnapi este folyamán kerül megrendezésre, kétségkívül a "főattrakció" lesz, ezért a mai étek sajnálatos módon visszafogottabb, mint amit esetleg megszokhattak.
Ahogy azt Larkin is jól tudta, Harvey imádott a szerencsével játszani, és sosem elégedett meg túl hamar. Az sem tett jót veszélyes önbizalmának, hogy mióta csak beszállt abba a csicsás kocsiba, úgy kezelték, mintha aranytojást tojna. Hangulata akkor hágott a tetőfokára, amikor meghallotta, hogy nem más, mint a nagyhercegnő hívta meg kirablóit a teadélutánjára, ha azok kipihenték az utazás fáradalmait. Az utazás fáradalmait! Ő, aki kéttonnás halakat vonszolt a napi betevőért, alig bírta elhinni, hogy léteznek emberek, akik számára az ücsörgés kimerítő feladat. A megfogalmazás már önmagában fergeteges volt, de a mögötte rejlő irónia még annál is ízesebb.
– Eszünk ágában sem volna elutasítani egy ekkora megtiszteltetést. Igaz, Edward? – fogadta el a meghívást anélkül, hogy konzultált volna unokatestvérével. James Larkinnak el kellett kezdenie sürgősen Edward Greshamként gondolni magára, mert mikor barátja kiejtette e nevet a száján, először fel sem figyelt rá, továbbra is bambán bámult csak maga elé, anélkül, hogy levette volna a szemeit a függönyök aranyozott rojtjairól. Másodszor furcsa, kérdő hang hagyta el a száját, és bár kissé elkésett reakció volt, úgy tűnt, senkinek nem tűnik fel. Talán minden őrtől meg szoknyavédőtől elvárt volt, hogy nulla agykapacitással, és a csecsemőkéhez hasonló nyálelválasztási képtelenségével rendelkezzen.
További árulkodó jel lehetett volna, hogy Harvey kicsivel kedélyesebb volt, mint az megkülönböztetett bánásmódhoz szokott Lord Vernon lett volna a helyében, ezt azonban az inas betudhatta személyiségének, életkorának, vagy akár a ritka napsütésnek is. Szerencsére az egész Magisztériumot Alduriába delegálták, így nem kellett attól tartani, hogy valaki elkezd gyanakodni a lord megjelenésére vagy szokatlan viselkedésére – a mágusok igen belterjes népség voltak.
Eközben besétáltak a nehéz, kétszárnyú (kétoldalról szigorúan őrzött) vasajtón át egy belső udvarba, aminek a közepén hatalmas szökőkút trónolt. A hely az jó ízlés határait feszegetve rózsabokrokkal és padokkal volt telerakva, és körbe az udvarból újabb ajtók nyíltak a palotába.
Míg az egyenruhában feszítő Larkin úgy olvadt bele a palota mesebeli díszkertjének képébe, mintha holmi lányregényből szalajtották volna, addig Harvey éjkékbe és feketébe bugyolált alakja teljesen elütött a napfényben úszó udvar fényétől – elvégre Lord Vernon valami sötét varázslatok izéje volt, vagy mi. Ami azt illeti, Harvey-nak kezdett is melege lenni a mágusgöncben, melynek magas nyaka és fél vállra tűzött palástja a szerzetesi szemérmességet ötvözte egy arisztokrata drámaiságával. Látszott rajta, hogy tervezője igyekezett az egyszerűség látszatát kelteni, viszont a drága textileknek és a köpenyt a zubbonyhoz tűző ékkőnek nem tudott ellenállni. Az eredmény nagyjából egy zord kaszás-, esetleg egy fej nélküli lovas-jelmez lett, bár kétségkívül tekintélyt parancsoló sziluettet adott viselőjének, amire Harvey-nak bizony égető szüksége volt – helyes gyerek volt ugyan, de a hülye is láthatta, hogy még csak alulról sem súrolja a valódi Vernon huszonhat évét.
Mindenesetre öltözeteik nem voltak foghatók ahhoz a pompához, ami odabent fogadta a két szélhámost: Harvey a palota ajtaján belépve már egyáltalán nem érezte magát kakukktojásnak, hiszen ehhez a beltérhez képest az ő eltörpülő alakja közel sem volt szembetűnő. Vélhetőleg a főbejáraton tértek be éppen, ugyanis közvetlen előttük lépcsők indultak fel két oldalt az emeletre, középen, jobbra és balra is hosszú, végeláthatatlan folyosók nyúltak el.
Larkin alig bírta visszafogni magát, nehogy látványosan kezdje forgatni a szemeit, és egy gyors pillantással megpróbálta felmérni, barátja képes-e befogadni ezt az egészet – a pompát, a nyárspolgári beszédet, a közeli találkozást a főnemesekkel, a csillogó márványpadlót, amit egészen biztosan nem kell majd tovább fényesíteniük. Harvey tágra nyílt szemekkel pásztázta végig a mennyezetet; az arról lelógó gyertyás csillárok egy kissé a kerti szökőkutakra emlékeztették, formájukban és gyöngyöző tündöklésükben is. A fiatalember csak akkor vette észre, hogy ámulatában földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantotta saját tükörképét a padló márványában.
Soha életében nem látott még ehhez foghatót.
Ezek a puccos harisnyás pasasok hihetetlen sokat és kitekerten tudtak károgni, anélkül, hogy közben meggyőződnének arról, figyelnek-e rájuk egyáltalán. Az inas megfeszült arccal állt meg a lépcső aljánál, hogy szembenézzen a vendégekkel. A feljárón nehéz, sötétkék szőnyeg futott végig, de nem látszott rajta, hogy valaha is ráléptek volna. A hercegnő bizonyára megőrült, és az egész palotát kitakaríttatta a vendégek tiszeletére. Vagy csak tisztaságmániás. Larkin elvigyorodott magában. Nehéz lehet egy ilyen hatalmas helyet rendben tartani, bizonyára a haját tépheti idegességében a Nagyságos Asszony. Talán mire végre találkoznak vele, tényleg olyan lesz, mint Duncan báliruhában.
– A főlépcsőn haladunk fel aztán egyből az északi szárnyba vezetem önöket. A szolgálóink már minden bizonnyal felvitték az Urak utazótáskáit a lakosztályokba, ahol mindent frissen és tisztán találnak majd. Ha bármi problémájuk akadna, értesítsenek mindenképpen róla.
Larkin alig tudta kivárni, mikor szabadulnak meg végre ettől a sok idegesítő devoni fontoskodó embertől. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az inas távozott végre, előtte persze újra biztosította őket mindenről, és az üzeneteket is átadta még egyszer, ha esetleg Harvey-ék azalatt az öt perc alatt elfelejtették volna mindezt, míg Lord Vernon hatalmas lakosztályba nem értek.
*
A csokiszökőkút természetesen még nem érkezett meg az Észak felé néző lakosztályba, de a saját csillárral rendelkező szoba így sem hagyott kivetnivalót maga után. Miután az inas rájuk csukta az ajtót, Harvey hallgatózva megvárta, míg elmasírozik a folyosón, majd rögtön legjobb barátja felé fordult, és ismét kitört belőle a nevetés, bár ezúttal egy kicsivel visszafogottabb, felhorkanó formájában.
– Számunkra nem létezik túl nagy kérés, Mylord – nyögte felhúzott vállakkal, két lóprüszkölésre emlékeztető nevetés között. – Nem tudom megunni, mekkora baromarc! Ennek vajon van felesége, vagy ebben is a király szolgálatára áll?
Larkin megrázta a fejét, miközben a válla visszafojtott nevetéstől rázkódott. Be kellett vallania, nem gondolta volna, hogy teljesítik a kéréseiket, de úgy tűnt, az inas tényleg mindent a szívügyének vett, ami csak Harvey száját elhagyta. Larkin megsajnálta kicsit, eszébe jutott, szerencsétlen embert a sok burzsuj nagy unalmában hogy kihasználhatja. Egyik percben még lilomért szaladjon a kertbe, aztán inkább hozzon mégis tulipánt, mert egy kisasszonynak épp azt van kedve bámulni, miközben három másik szolga a haját pöndöríti. Talán egy perc szabadideje sincs, és még két idiótát is a nyakába kapott, akik csokoládészökőkutakat meg pávatollakat kívánnak, hogy végre elégedettek legyenek. – Tényleg agyalágyult – sikerített ki mégis egy halványabb vigyort, mert előbbi gondolataival barátja szemében per pillanat mindenképp népszerűtlenebb állást foglalt volna. Most az volt a dolguk, hogy beolvadjanak, és a nemesek mi mást csinálnak hát, ha nem a szolgálóikat becsmérlik?
Lord Vernon éjsötét palástja szinte teljesen belepte a vajszínű selymet, amin viselője minden eleganciát nélkülözve elterült. Ahogy a plafonról lógó csillár karátjait számolgatta, Harvey arca hirtelen egész idegen jelleget öltött. Talán az álca kedvéért a homlokából hátranyalt tincsek szokatlan hiánya tette, de a szemében csillogó pénzsóvárság még annál is szembetűnőbb változást vitt a fizimiskájába.
Larkin elnézte barátját, aki, akár egy béka, amin áthajtott egy hintó, kiterült az ágyon. Harvey somolygott arra a csillárra, mint aki lélekben már rég egy teljesen más helyen járt, mígnem a hasán landoló párna visszariasztotta a valóságba.
– Mi... – bukott ki a száján, és nyakát kitekerve barátjára ráncolta homlokát.
– Nehogy kijöjjön az allergiád, Vernon. A szolgáknak még nem volt elég idejük kicserélni a bélésüket – röhögött fel Larkin. – Nem tudom, honnan szeded ezeket, de ilyen képtelen kérdéseket életemben nem hallottam még. Minek neked csokiszökőkút? Azt még elcsórni sem tudjuk.
Larkin valahonnan a Föld nevű bolygó felől szólt hozzá, így Harvey-nak egy-két pislantásába telt felvenni a félig elmulasztott mondat fonalát, de a hallottak végül mégis alamuszi mosolyt csaltak az arcára.
– Mit ér az ember a pénzzel, ha nincs fantáziája? – tette fel a kérdést olyan hangon, mintha még mindig az udvaron gúnyolódna. Végül csakugyan eltűnődött a válaszon, és dünnyögve vállat vont. – Minek nekem csokiszökőkút... Kit érdekel! A lényeg, hogy megtehetem.
És ez abban a pillanatban végtelen elégedettséggel töltötte el. Most, hogy a királyi palota egyik hálószobájában heverészett, esze ágában sem volt megkérdezni, hogy "miért" — egyedül az érdekelte, hogy "mennyit". Míg Emmettnek egy karéj száraz kenyérért is két hétig hajóznia kellett, addig Vernonnak csak egy szavába került, hogy csapból folyjon a tányérjára a csokoládé. Amikor ily módon szemlélte a helyzetet, Harvey máris sokkal jobban érezte magát, és nem félt szinte már beteges élvezetet meríteni a tudatból, hogy kénye-kedve szerint szolgálhatja ki magát a mágus meg az udvar pénzéből. Iménti elkalandozó tekintetéről ordított, hogy ez máris sokkal többről szól, mint az öccséről, Reubenről és az ő taníttatásáról, de Harvey-t pillanatnyilag túlságosan lefoglalták a tévképzetei ahhoz, hogy ezt felismerje.
Larkin halvány mosolya láttán mégis észrevette magát – igaz, ezt a világért sem vallotta volna be, ahogy az méltatlankodásából is jól látszott:
– Az a mosoly... – mormolta az ég felé forduló szemekkel, és tarkója ismét a matracba bukott. – Csak azt ne mondd, hogy most elkezded megsajnálni őket, és én leszek a mumus. Nézz már erre a szoknyára, Larkin! – azzal hanyagul megragadta és felmutatta a szénfekete palást sarkát. – Ilyen színű cuccokkal nem lehetnek ők a jófiúk!
Úgy ismerte már barátját, akár a tenyerét, így a férfi még erőfeszítései árán sem tudta volna előtte leplezni, hogy vonakodik kinevetni az inast. Akárhányszor ráhagyta Emmettre a hibáit és számtalan rossz szokását, a fiúban mindig bűntudatot ébresztett visszafogott rábólintásaival. Nem szándékosan csinálta, és pont ez tette olyan idegőrlővé néma egyet nem értését – legalább adott volna egy nyaklevest, ahogyan néhai bátyja tette volna, vagy valami. De Larkin nem Roy volt, és soha nem is lesz az.
Harvey felpattant, és megkörnyékezte az ágy keretét. Rögtön az érdekelte, hogy indákat idéző faragásait miből vájhatták ki.
– Én valószínűleg egy lyukat kapok csak a padláson, de neked egész helyes kis kalyibád van, mit gondolsz? – vigyorodott el végre Larkin, és a levegőbe dobott egy díszpárnát.
– Én azt gondolom, hogy igazi lángelmék vagyunk – vigyorgott, és közben vadászkopó módjára kezdte el közelebbről vizslatni az aranyozott ágykeretet. – Esküszöm, ha tudom, hogy ez ilyen könnyű, már ezer éve túl lennénk ezen, és most a magánszigetünkön fetrengenénk ahelyett, hogy ezekkel a bohócokkal vesztegetnénk az időnk – kopogtatta meg a bútort, akár egy görögdinnyét. – Hát, ez nem fa, az biztos. Majd ha megkaptuk a szökőkutunkat, lereszeljük. – Röviden felnevetett. – Szökőkút... Ennyi beltenyésztést egy helyen!
Azzal jobb teendő híján Harvey lábát lelógatva, tenyereit tarkója alá kulcsolva ismét elterült a frissen bevetett ágyon. Ettől egészen úgy érezte, hogy valóban övé az az átkozott ágy – bár így lett volna! –, emellett pedig ráeszmélt, hogy a lepedő fölé mellesleg egy vékonyabb selyemtakarót is bevetettek.
– Vigyázz, nehogy foltos legyen az ágyneműd, mert ezt is elrakhatjuk később; szóval lehetőleg ne most kezdj el ismerkedni – és a plafonra vigyorgott a saját gusztustalan viccén.
Mintha hirtelen ötlet vezérelte volna, Harvey az alkarjára támaszkodva félig felült, és Larkinra vigyorgott.
– Nos, kipihented már az utazás fáradalmait? Őfelsége számít ránk, és a világért sem szeretném megváratni.

***

kép kredit: artofsamhogg.com