Lunatic (OS)

Lunatic

Sóhajtva ébredek. Újabb idióta álom, már nem is számolom hanyadik a sorban. Nem kell ránéznem az órára, hogy tudjam: még nagyon korán van, egyeseknek pedig inkább késő. Még percekig fekszek mozdulatlanul a sötétben, összeszorítom a szemeimet, hátha ezúttal beválik és visszaalszom. Üres remény, a sebesen zakatoló gondolataim máris turbófokozatra kapcsolnak. Sebesen száguldoznak össze-vissza, a napi teendőktől a vészesen közeledő utazáson át, egészen el Janihoz.

Próbálom kiűzni az összes gondolatot, főleg azt az egyet szemüveges barátommal a főszerepben. És minden el is párolog, ahogy odakészítem a reggelinek csak jóindulattal nevezhető kávét. Kivéve Janit. Mert ő a fejemben marad, mert belemászott, tudja a fene, hogy mikor, de azóta nem akar kijönni onnan. És ezzel is csak felbasz.

Bögrével a kezemben sétálok a konyhaablakhoz, lassú mozdulatokkal kinyitom, a párkányon már ott vár a cigisdobozom gyújtóval együtt. Egy korty kávé, egy slukk a cigiből. Annyira rutinos már a mozdulatsor, hogy nem is figyelek igazán arra, mit csinálok. A kezem maguktól mozognak, a megszokás vezérel, ahogy tüdőzöm a füstöt. Kifelé bámulok, de azt is csak úgy, mintha a szemerkélő nyári esőt figyelném a már épp lefelé szálló telihold fényében, holott nem is látok ki igazán a fejemből.

Nyálas hülyeség, de csak Janit látom magam előtt, mert csak rá tudok gondolni, bassza meg! Hetek, sőt hónapok óta ez megy, pontosan nem tudom mióta, egyszerűen csak elkezdődött, belekerültem egy ördögi körbe, csak forog és forog megállíthatatlanul, nincs kiszállás. Hülye gondolatok, amik olyannyira kiakasztóak, hogy felébredek, s a visszaalvás mindig csak gyönge ábránd. Szóval kialvatlanul, álmosan, idegesen megy el a nap. Aztán lefekszem aludni, idióta álmokat látok, bekúsznak az elmémbe azok a gondolatok, amiknek semmi keresnivalójuk nálam, s kiakasztanak. Felébredek tőlük. És így tovább... forog, akárcsak egy mókuskerék.

Ez is felkúr. Mert nem tudom, hogy mikor kezdődött és hogyan. Egyszer csak elkezdtem szeretni bolond, macskafejű streamer társam, s azóta nem alszok, vagyis inkább nem túl sokat és közben buta álmokat látok, aminek főszereplője ugyanaz a feketehajú, szemüveges férfi.

Azóta hajnali kettőtől tart a reggel. Addig bámulok kifelé az ablakon, amíg fel nem jön a nap, majd úgy csinálok, mint aki él, pedig csak megszokott mozdulatsorokat követek. Elvezetek a stúdióig, letolom a streameket, eszem, lélegszem, mert ez a napi feladatsor és ha végzek, kikapcsolok akárcsak egy robot. Majd kezdem elölről.

Most sem történik máshogy. Addig bámulok kifelé a teliholdra, amíg el nem tűnik. Bárcsak az érzéseim is így eltűnnének, s véget érne az életem ezen időszaka.

Azt kívánom, ahogy szép lassan világosodik, s a felhők közé veszik a kicsiny mellékbolygó, hogy bárcsak egy éjszakára, csak amíg az égen világít a csillagtenger közepén, csak annyi időm legyen egyszer, amikor megbánás nélkül bevallhatom Janinak az érzéseimet. S ahogy a világoskékre vált az égbolt, elfelejtse. Bár ilyen egyszerű lenne, de ebben az életben, az én életemben, semmi sem egyszerű,

Sóhajtva fordulok el az ablaktól, majd bevonulok a hálóba és felöltözök. Akár el is indulhatna a mai nap, ha nem hajnali négy lenne. Hétig nálam maradt videóanyagok vágásával foglalom le magam. Amikor pedig úgy érzem, már nem fog rám senki furán nézni, elindulok a stúdióba. Az úton random zenéket hallgatok. A felére nem is emlékszem, mire odaérek. Próbálom kiüríteni a fejem. Ez egészen addig megy is amíg egyedül vagyok és csak a chatet olvasom, amíg Jani be nem toppan. Akkor az egész semmittevésnek egy más körítése lesz. Figyelemelterelés, arról, hogy mennyire, de mennyire bele akarok túrni a tincseibe, hogy mennyire édes, ahogy a már olyannyira hozzánőtt szemüvegigazítás és hajtúrás kombót csinálja. Mert közben kicsit eltátja a száját és alig észrevehetően kidugja a nyelvét. Ő már észre sem veszi a mozdulatait, de figyelek én helyette. Arcának minden milliméterén végigpásztázva.