SKYE

1.

Skye

24 évesen, a Kaliforniai Egyetem művészettörténet tanszékének egyik doktoranduszaként veszem az irányt Skócia vadregényes tájai felé, felidézve korábbi kedvenc oktatóm Mr. Burns mosolyogtató történeteit. De most nem kutatási célzattal érkeztem vissza szülőföldemre. Egy érdekes levél vezetett vissza a zord alföldre, amit apai nagybátyám, Alatair küldött. Nem írt részleteket, csak egyszerűen haza hívott. Szerettem, és amúgy is tartoztam neki annyival, hogy szó nélkül indulok, ha már felneveltek szüleim és bátyám halála után.

Vezetés közben, szórakozottan babráltam apám nehéz gyűrűjét, amit halála után kaptam meg. A Dunbar család, családunk ősi jelképe, egy ló feje volt rajta. Soha nem viseltem más ékszert, csak ezt az egy hosszú láncon függő arany gyűrűt.

Elérve a kikötőt és az ősi Dunbar vár romjait elözönlöttek az emlékek. A szüleimmel tett látogatások a vár romjainál, a kirándulások Skye szigetén, amiről a nevemet is kaptam. Az, ahogy a bátyámmal fakarddal hadakoztam miközben 5-6 évesen a kolosszális méretű skót Clydesdal lovakon vágtáztunk a Glenco-völgyben, ahogy édesapánk tanította, nyereg nélkül, szőrén megülve őket. Ahogy 7 évesen édesanyám keményen megmondta a magáét, mikor elcsentem az íjat és a nyilat, majd a tőle tanult módon, nagylányként elmentem vadászni. Mind-mind olyan emlék, amit mélyen elzártam magamban a haláluk napján.

- Olyan szép vagy, mint édesanyád. – Lépett közelebb Alatair nagybácsi, miközben szorosan megölelt. – Úgy látom azóta sem vágattál a hajadból, már így is a fenekedig ér. – Tűrt egy rakoncátlan barna hajtincset a fülem mögé.

- Erin nagynéni hogy van, nem jött veled? – Viszonoztam nagy mackós ölelését, miközben felnéztem rá. – Nagyon régen nem jártam már itt.

- Erin nem jött velem, de majd nemsokára találkozhatok egymással. Finom vacsorával már minket otthon, de először szeretnék veled váltani pár szót, ami téged ismerve, nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Rendben, – sétáltam mellette, bár a régóta nem érzett zavarom ismét előjött belőlem hatalmas méretei miatt. – kérlek mond el, hogy miért kellett ilyen hirtelen találkoznunk.

- Tudod, hogy apádék halála óta én vezetem a Dunbar klánt. Tudom, hogy a 21. században élünk, de mi skótok azért megtartjuk a szokásainkat. Legalább is egy részüket.

- Igen, ezzel tisztában vagyok. – bólintottam – Elég makacs nép voltunk mindig is a történelem folyamán és vagyunk is. De nekem, ehhez mi közöm van?

- Tudod, hogy Te vagy az egyenes ági örököse mindennek. – mutatott körbe – Nekem nincs gyermekem, de lassan gondoskodnom kell arról, hogy minden jó kezekbe kerüljön. Mi már nem fogunk megfiatalodni. Tovább kell vinni a megmaradt hagyományainkat és Rád van szükség.

- Rám? – Nézek rá elkerekedett szemekkel. – Én nem vállalhatok ekkora felelősséget magamra. Nem is élek itt nagyon régóta.

- Valóban, de mindenki szeret és elfogad. A szüleid erre készítettek Titeket, mióta a világra jöttetek. – fordít maga felé – Te itt vagy itthon. Elég volt már az amerikai életből. Gyere haza!

Hitetlenkedve meredtem rá. Tudja, hogy szinte elmenekültem innen.

Az emlékek elől.

Magam elől.

A sok teher elől.

Tiltakozva kezdtem el rázni a fejemet, mikor megfogta az államat és lassan felemelte.