Kéz a kézben (OS)

Kéz a kézben

– Ne nézz hátra – súgja fülembe, miközben összekulcsolja ujjainkat. Heves szívdobogásom szinte elnyomja a mögöttünk egy emberként felmorduló tömeget. Csodálkoznak, még jó, hogy csodálkoznak. Én se értem mi történik éppen.

A szívem olyan gyors tempóban dobog, félek, hogy mindjárt kiugrik mellkasomból. Még a látásom is elhomályosodik, mintha csak koszos lenne a szemüvegem, de nem az és köd sincs, hogy bepárásodjon tőle. Az egyetlen köd az elmémben létező iszonyatosan rózsaszín szerelemfelhő.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök, hogy megfogta a kezem, mert kurvára örülök. De nem bírom felfogni, hogy miért? Mármint oké, ki akarja mutatni, hogy szeret, beszéltünk már a nézők felé történő coming out lehetőségéről, nem is keveset. De mindig elvetette végül. Mi történt azzal a Pistivel, aki meghátrált?

Konkrétan nem bírom felfogni, hogy mi történik körülöttem. A gondolataim és a rózsaszín köd a föld fölött reptetnek. Örülök, hogyne örülnék, fogja a kezem, még ha csak egy pár lépés erejéig is, amíg el nem érjük az autót, de közben baszogat a kíváncsiság. A miértje az egésznek. Főleg az, hogy miért most?

Beszállunk a kocsiba, ő pedig automatikusan hajol a számra, hogy megcsókoljon. Ez már egy bevett szokás, rutinnak is nevezhetjük. Amint a lesötétített üveg mögé kerülünk, ismét egymáséi lehetünk. Jólesően nyögök bele a szájába, ahogy nyelvét összefonja az enyémmel. Erre vártam egész nap!

Mint minden rendezvényen – illetve bármilyen helyen, ahol rajtunk kívül tartózkodik más – most is nagyon nehéz volt megállni, hogy ne mutassak semmi valódit a külvilág felé. Levetkőzve a szerepet, az összes elfojtott érzelmemet beleadom a csókba.

De legnagyobb csalódottságomra, nem tarthat sokáig a pillanat, mert feltűnő lenne, ha sokáig nem indulnánk el. Mintha neki is eszébe jutott volna párom azonnal elhúzódik tőlem és elfordítja a kulcsot. Az autó engedelmesen mordul fel. Lemondóan sóhajtok föl, ahogy gurulni kezdünk és inkább a másik irányba fordulok. Most nem akarom és nem is tudom Pisti arcát nézni. A visszapillantóba bámulok, onnan pedig nézőink egy kis csoportja vissza rám. Szájuk nyitva, lábuk a földbe gyökerezve. Tekintetük mindent elárul. Egyesek csodálkoznak, egyesek undorodnak.

Addig nézem őket, amíg el nem fordulunk. Nagy nehezen átvezetem szemeim Pistire. Az utat nézi és annyira édesen koncentrál, hogy nincs szívem megszólalni. Meg hát... nem is tudnék mit mondani. A fejem tele az egész nappal, a rendezvény... jó volt, de rengeteget szenvedtem. Egy küzdelem volt az egész. És mindig az. Mert többnyire kimegy a fejemből a legutóbbi esemény után azonnal, hogy mennyire fáj egy-egy alkalom. Aztán újra fel kell építenem a falakat, hogy ne mutassam ki a köztünk lévő dolgokat. A napi megszokás, hogy bármikor megérinthetem, megcsókolhatom, mellette ér az álom, s a hajnal fényei is. A kötelék, a vágyak, a szerelem... amik belém vésődtek. S amelyek Pisti egyetlen pillantásában látszanak.

Nehéz, iszonyat nehéz. Úgy csinálni, mintha egyik sem lenne. Mintha csak barátok lennénk.

Aztán megkoronázta azzal, hogy felébresztette a lepkéket a gyomromban, mert pont akkor kellett megfognia a kezemet. Annyi ember előtt!

Nem is az zavar, hogy ezzel tulajdonképpen ő most letudta a coming outot. Az zavar, hogy nem értem miért. Mi változott meg benne hirtelen?

Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy csak Pisti combomra simuló ujjai tudnak kihalászni az agyam mély óceánjából. A látásom, ha nem is azonnal, de kitisztul és megjelenik előttem az arcának sziluettje. Nem néz rám, de mosolyog, miközben vezet és nyugodtan fogja a combomat.